2014. február 6., csütörtök


 
 
 
 
Választósdi, avagy kellett nekünk rókatojás

Ha megkérdezünk egy magára adó, úgymond európéert (jelentsen ez bármit is), hogy egyetért-e az általános választójoggal, minden bizonnyal olyan heves bólogatásba kezd, melyet még a dühtől kipirult Dinnye Dani is megirigyelne, sőt valószínűleg még jól le is fasisztázná a derék kérdezőt, amiért ilyen alpári és reakciós gondolat jutott az eszébe. Ám változtassunk csak egy picit a kérdésen és tegyük fel úgy neki, hogy egyetértene-e azzal, hogy egy megbízható kazánkovács emeljen neki házat, avagy egy atomfizikus vegye ki a manduláját. Gondolom, fejrázása hevesebb lenne a Budapest Parade egynémely vonaglójának „testbeszédétől” és csak azért nem küldene lélekgyógyászhoz, mert őkelme a szabad véleménynyilvánítás elkötelezett híve. Pedig, ha jól meggondoljuk, a két kérdés nem is áll olyan távol egymástól, hiszen mindkettő egyazon kérdésre világít rá, éspedig arra, hogy adható „csak úgy” bárkinek látatlanban egy akármilyen állás, sőt, ha még jobban belevetjük magunkat a vizsgálódásba, arra a következtetésre jutunk, hogy kevesebb bajjal jár, ha egy gépészmérnök sebészkedik, mintha egy hozzánemértő alak belügyminiszterkedne, hisz akárhogyis nézzük, az utóbbi döntései egy egész országra kihatnak, míg az előbbi hibái „csak” egy kisebb közösséget érinte(né)nek. Persze, jönnek ilyenkor a szokásos ellenvetések, hogy az edilis munkáját egy jól megválasztott szakmai csoport, az úgynevezett államtitkárok koordinálják, ám arra már senki se gondol, hogy egyrészt eme zseniális embereket is főnökük nevezi ki, másrészt meg, ha tényleg olyan szakmailag hiperszuperek az államnak titkárai, akkor minek kell őket úgy váltogatni egy új kormány kezdetén mint a kilyukadt zoknit? Nem is szólva arról, hogy valóban szükség van egy vízfejre ott, ahol a dolgok mennek, mint a karikacsapás? Természetesen igaz az az érv, hogy megeshet, hogy „rosszul” választott a drága polgár és ezért korrekciókra van szükség, azonban itt is van egy bibi: honnan tudná az a választó, hogy mi lenne jó az adott országnak, ha életében semmi ilyen tárgyú tanulmányt nem folytatott és csak a ciklusok végén törnek rá a politikusok különféle ígéretekkel? Ráadásul éppen olyanok törnek rá, akiknek szintén nincs ilyen irányú végzettsége – nincs, mert nem is lehet. Valahol groteszk, hogy szakácsnak kötelező egy szakiskola elvégzése legalább, de politikusnak bárki elmehet – és legyünk erősek: el is megy.

Ha most valaki azzal csapna le rám, hogy fúj, de geci vagyok, nem adom meg az esélyt (amit ő valószínűleg eséjnek írna), annak csak igazat tudok adni: tényleg nem adom meg az esélyt, hogy semmihez sem értő, vagy a legjobb esetben is csak plakátragasztásból diplomázott senkik döntsenek sorsomról – és az övéről is, hacsak nem masterezett plakátosdiból, mert ebben az esetben, megértem, hogy fájna a szó. Azonban én megengedő típus vagyok, ezért akár még a választósdiba is belemegyek, de szigorúan valamilyen cenzus alapján. Valahogy úgy, ahogyan volt ez egy boldogabb időben, az 1920-as évek tájékán. Akkoron ugyanis ha valaki virilistának számított (ez annyit jelent, hogy a mai politológushallgatok is ércsék, hogy a legtöbb adót fizette), az előnyben részesült választáskor. Figyelem, kedves neok: nem legnagyobb vagyon, hanem legnagyobb adófizetés volt a döntő! És ebben meg is van a ráció, hiszen az, aki a legtöbb pénzt áldozza bármilyen intézmény működésére, annak elidegeníthetetlen joga van a beleszóláshoz. Ha neolibsiék megint kapálóznak, akkor megsúgom nekik, hogy szenátor apukájuk is nagyjából ebben a helyzetben van, ha többségi tulajdonos a  Neszesemmifogdmegjól impex cégnél.

Szóval leszámítva azt az „előnyt”, hogy tömegdemokráciában élünk, valahogy nem igazán mennek jól a dolgok. Az Eu kádertemetője, a parlament is ezt példázza, hiszen kevés kivételtől eltekintve, oda se társadalom krémje kerül – igaz döntési lehetőségük se valami fenenagy, azt meghagyják a bankokrácia által odanevezett biztosoknak, akik persze szintén nem önfeladásukról híresek, hiszen másként nem lehetnének tagjai egy olyan uzsoráscégnek, melynek láttán még Igor Kievből is elérzékenyülve simogatná meg Kalasnyikovja acélos csillogású csövét. Ki tudja? Talán valamikor ő is pályázni fog egy adóbiztosi helyre, hiszen már a közelmúltban elhunyt Sinkó Zoltán is megírta (még 1973-ban!), hogy „Na és ha valaki nem végez el semmilyen főiskolát, technikumot? Az a legkönnyebb eset, mert abból bármi lehet.”

2013. augusztus 19., hétfő


 

A napfényes málnásra vágyva, azaz néhány gondolat az Európai Unióról

 

Van egy vicc, miszerint a nyuszika átcsalja a folyó túlpartjára a sütkérező és málnázó medvét, mondván, hogy valami csodásat akar mutatni. Mikor a medve nagynehezen átvánszorog, a nyuszi diadalmas átmutat a medve egykori helyére: - Látod medve koma, milyen gyönyörű napfényes mező van túl, meg milyen hatalmas málnás!

 Nagyon leeegyszerűsítve, valahogy így vagyunk mi is az Európai Unióval: most már tudjuk, hogy milyen szép helyről kerültünk a folyó túlsó partjára. Persze, ez így túlságosan egyoldalú, hiszen – és ezt nem lehet tagadni – pozitív oldalai vannak az Uniónak, mint például a szabadabb közlekedés, az egységes valuta, illetve a különféle anyagi támogatások, melyek pályázatok formájában – elvileg – hozzáférthetőek mindannyiunk számára. Miért van akkor az, hogy (és ez nem kizárólag a később csatlakozottaknál tapasztalható) mégis a keserű szájíz maradt meg az emberekben? És tovább „überelve”: miért van az, hogy mégis viszonylag sokan tolonganak (Horvátország, Szerbia, Törökország) a kapuban, mondván, hogy egy egységes gazdasági- illetve kultúrarendszer megóvja őket az esetleges bajoktól? A válasz nem egyszerű, mivel az országok (mint az emberek) alapvetően két tulajdonsággal rendelkeznek: szeretnek egy biztonságos védőhálót maguk felett/körül, ugyanakkor rendkívűl kényesek vélt vagy valós függetlenségükre. Lássuk akkor előszőr az első állítást: védőháló. Szó, mi szó, létezik egy ilyen. Még több szó: olyan ez mint a Diablo című játékban a „tehenes” pálya: senki se csinálta meg, de mindenki ismer valakit, aki megcsinálta. Magyarán: egyeseknek valóban védőszerepet tölt be a Központi Bank , illetve a közös piac léte, ám mások nem tapasztalnak semmilyen pozitívumot, csak azt érzékelik, hogy a fejük felett döntenek és nem minden esetben jól. A legfurcsább ebben az esetben az, hogy mindkét állítás igaz, ugyanis a 2-ik világháború után megkötött 1951-es Montánunió (nevezik még Szén- és Acélközösségnek is) hat tagja (Franciaország, Nszk, Olaszország, Belgium, Luxembrug, Holandia) gyakorlatilag ugyanolyan fejlettségi szinten volt, nem beszélve arról, mind a hat országban választásokon alapuló demokratikus politikai rendszerek voltak, nem számítva azt, hogy ez a szövetség, bár a mai EU ősének tekinthető, távolról sem volt egy olyan erős kötelék, mivel a tagok jelentős szabadsággal bírtak, csupán a stratégiai vas, szén és acél termelést helyezték közös felügyelet alá, gondolván, hogy ezzel megelőzhetnek egy újabb háborút. Szóval a megalapítási gondolat teljesen más volt, mint ami ma az EU célja, szó sem volt központi bankról, az uborka görbületének szabályozásáról, illetve az egyre inkább bohózatba illő állati jogok védelméről. Szerény véleményem szerint később kezdett„elfajulni” a dolog, mely a volt kommunista országok csatlakozása után érte el tetőpontját; ugyanis ekkorra a közös gazdaságon alapuló közösség úgymond, „materialistává” vált, elfelejtette, hogy valójában miért is jött létre (háború megelőzése, országok életszínvonalának viszonylagos egyensúlybatartása) és egyre inkább az USA bábjává válva hol az említett szuperhatalom hagymázos gondolatait támasztván alá, hol pedig elkeseredetten próbálván szabadulni a Nagytestvér feketeözvegyi szeretétől. Gyakorlatilag a történelem (szokás szerint) ismételte magát, az USA a fejébe vette, hogy az egykori Római Birodalom Pax Romana mintájára Pax Americanát hoz létre, azonban a perverzitásig fokozott anyagelvűsége miatt képtelen volt az egykori birodalom spiritualitását átvenni, azaz csupán felszínes és tiszavirág életű jólétet volt képes biztosítani és (szándékosan!) elhanyagolta a leendő tagok kultúrális igényeit. Nos, az EU ebbe a húzd meg-ereszd meg játékba belekényszerűlve, úgy látszik átvette ennek a kultúraellenes nagyhatalomnak a dogmáit, ugyanis  - legalábbis eddig – úgy látszik, hogy nivellálni próbálja az egyes tagok hagyományait, hanyagolni különböző kultúráit és csupán egy nyugat-európára jellemző (ám valójában szintén az USA-ból importált) „egységes kultúrát” szándékozik létrehozni. És itt van a talán legnagyobb baj, ugyanis eltérően az Egyesült Államoktól, Európában sokkal régebbtől élnek különböző kultúrák, különböző nyelvek és különböző gazdasági szinten levő országok, melyek ha belegebednek sem képesek (különösen a jelenlegi feltételek mellett) az úgynevezett „nyugati szintre” felhozni életszínvonalukat. Ez a volt kommunista országok esetében halmozottan igaz, ugyanis ezek az országok egyrészt jóval a nyugat európai életszínvonal alatt éltek, a szólásszabadság is többé-kevésbé jobban meg volt nyirbálva, mint azokban a szerencsésebb országokban, melyeket nem Sztálin, hanem Roosevelt katonái foglaltak el, ezért a csodavárás állapotában leledzve sokkal több reményt fűztek az integrációhoz. Ebből pedig (sajnos) törvényszerűen következik a kiábrándultság is, főként akkor, ha Brüsszel egyrészt Uniós árakat követel tőlük, anélkül, hogy az átlagfizetést is a már említett szintre hozza. Persze, ez egy rendkívűl leegyszerűsített nézőpont, azonban a valós tényekhez ez áll a legközelebb, annál is inkább, mivel a sokat hangoztatott versenyképesség ebben az esetben sérül a legjobban. Farizeus dolog „nyithatokecukrázdátbécsben” szlogennel kampányolni, ha a földmoratórium lejárta után felvásárolják a termőföldet. Ha pedig különféle feltételeket építünk be egy ilyen vásárlás esetén, akkor éppen a Közös Európa eszme csökken, lévén kizárunk bizonyos válalkozókat.

Azonban az a legérdekesebb, hogy nem csupán itt, a „periférián” lelhetők fel az elégedetlenségek, hanem, bizony a „mag” se azt a lovat kapta, melyre befizetett. Közhely, de Németország, azzal, hogy 2/1 arányban váltotta át márkáját euróra elképesztően sokat vesztett. És ha ő az egyik (bár szerintem az egyetlen) legerősebb tagállam, akkor el lehet képzelni, hogy a szegényebb országok még jobban „megszívták”. Az sem elhanyagolható, hogy a „perifériából” egyre többen vándorolnak a „magba” állást keresve, ezzel is duzzasztva az ott is magas munkanélküliséget. Summa summárum, és egyébb közhelyek: ha szigorúan megnézzük a lakosságot, úgy a „magban”, mint azon kívűl, a multinacionális válalatokoat leszámítva, nagyon kevést „győztest” találunk. Ezért, az a kérdés, hogy a kilépés, vagy a bennmaradás jobb, szomorú módon, eldönthetetlen. Valóban, a közös hadsereg léte biztonságot ad, egészen addig, míg a tagállamok döntik el, hol bevethetőek a csapatok és nem afganisztáni kalandokra pocsékolják el a létező erőt. Valóban, egy közös európai jegybank léte nagyon hasznos, de csak akkor, ha van közös európai, valós alapokon nyugvó valuta. Ez utóbbi pedig a mai állás szerint elképzelhetetlen. Elképzelhetetlen, ugyanis gyakorlatilag parancsszóra hozták létre, nem volt mögötte semmi érték. Ha ironizálni szeretnék, azt is mondhatnám, hogy a „Gazdálkodj okosan”, vagy a „Monopoly” pénzeit is éppen olyan jól fel lehet használni közös valutaként, ugyanis amögött sincs semmilyen érték. Véleményem szerint, ha anno egy tekintéllyel rendelkező nyugat-európai valutát, mint amilyen például a német márka volt, vagy a francia frank, esetleg a holland gulden, „kereszteltek” volna át közös valutára, sokkal nagyob méltósággal és reális értékkel bírt volna, hisz mögötte van egy nem kis ország nem kis gazdasági teljesítménye. Így azonban mi történt? Fogtak egy minőségi papirra nyomott „valamit”, kinevezték „közös pénznek” és – átváltották! Milyen alapon? Miért ért 2 márka egy eurót? Volt mögötte reális fedezet? Nem. Szóval pénzügyileg, ha az elveket nézzük, grandiózusan becsődőltek. Éppen ilyen – és éppen ezért – szkizofrén állapot a központi bank esete is: van egyrészt egy hatalmi szóval létrehozott valuta (mely mögött, legalábbis alapításkor) nem áll semmi, ezzel szemben pedig vannak a még nem euróval rendelkező országok nemzeti valutája. Hogy is van ez? Nem elég, hogy „létezik” az euró, mellette még ott van a magyar forint, román lej, stb., és ezt az egészet helyezzük közös alapra! Ha valaki megoldja ezt a többismeretlenes egyetlenetet, le a kalappal előtte!

Ha a kezdetben a nyuszi és a medve málnásával indítottam, muszáj a különféle jogharmonizációs kérdéseket is bevetnem. Miért van az, hogy egyes országokban (jellemzően a „peremvidéken”) forszirozzák az erőltetett magánosítást, főleg az egészségügyben, míg például Hollandiában azon vakarják a fejüket, hogy milyen módon lehetne ebből kihátrálni, nem beszélve arról, hogy Franciaországban be sem vezették? Mondom, szkizofrén az egész európai helyzet és egyre inkább arra tevődik át a hangsúly kilépés-bennmaradás bipolaritása helyett a kérdés, hogy egyáltalán érdemes volt-e ilyen módon létrehozni. Világos, jelenlegi helyzetben a „dafke” kilépés – bármelyik állam esetében – több kárt okoz, mint hasznot, lévén, hogy akkora ellenszélben kell létezzen a „renitens” ország, hogy abba belerokkan. Azonban a mostani helyzet, a parancsszóra kinvezett eu-komisszárok kora is le kell járjon, nem beszélve az olyan elvekről, melyeket ők sem teljesítenek, ám másoktól elvárnak, lásd a költségvetési 3% alatti tartása, mely feltételnek jelenleg csupán három ország (Svédország: 0,2; Luxemburg: 1,1; Dánia: 2,6) felel meg. Ilyen eset(ek)ben csupán nevetségessé teszik magukat és nem hoznak létre semmit. Akkor felbomlik – ijedhetnének meg most sokhelyen. Persze, felbomlik, Dáriusz birodalma sem tartott míg a világ, de nem ez a kérdés, inkább az, hogy ilyen feltételek mellett fel kell, hogy bomoljon, hogy helyére egy valóban európai értékekben gondolkodó és nem világhatalmi aspirációkkal rendelkező közösség jöjjön létre.

 

2013. augusztus 2., péntek




 

Jegyezzééé, tanuljáááá!

 

 

Régi rossz szokásom, hogy különféle oldalakon háborodok fel, melyeken magukat hozzáértőnek kozmetikázott ífjú titánok („june tânăr” – by Caragiale) olyan közéleti kérdéseket boncolgatnak, melyekhez minden kvalitásuk megvan, csupán elemi hozzáértésük hiányzik. No persze, ha valami hiányzik, akkor sincs akkora nagy baj – mármint szerintük – mivel lehet ezt pótolni a manapság oly divatos „lendületes”, „fiatalos”, „lezser” és isten tudja még milyen jelzőjű tulajdonságokkal, melyeknek csupán az a feladatuk, hogy leplezzék egyoldalú szemléletmódukat és sajnálatosan felszínes tájékozottságukat, jobban mondva tájékozatlanságukat.

Így jártam én is (mármint a háborodással) az Úr 2013 évének augusztus elsejei napján, mikoron azon kíváncsiskodtam, hogy írnak-é valamit a rommagyar elektronikus sajtóban arról a hirről, mely szerint elindult a külhoni magyar állampolgárok regisztrációja a magyarországi választási rendszerbe. Amint gyanítottam, meglehetősen kevés oldal foglalkozott ezzel a dologgal, de legalább nem űztek gúnyt belőle, hanem igyekeztek szikáran, lényegretörően fogalmazni. Azonban találtam egy olyan gyöngyszemet, mely mint cseppben a tenger mutatja meg korunk internetes gyerekebetegségét, leöntve mindezt egy csipet kommunitászos mázzal, mely szerint hülye a magyarországi kormány, minek piszkálgat minket szavazósdival, meg különben is ezzel a tettel nem tesz mást, minthogy átjátsza a román posta adatbázisába a romániai magyarállampolgárságú személyek névsorát. Most tépjenek meg, de egyrészt nem értem milyen iszonyatos hazaárulást követ el ezzel az „átjátszással” az Orbán – kormány, másrészt, meg ha jól tudom, az állampolgárság megadása előtt a román hatóságok segítségével(!) ellenőriztek le minden egyes személyt, ki kérvényezte a magyar állampolgárságot. Olyan apróságra már nem is térek ki, hogy minden bizonnyal az erdélyi magyar konzulátusokon akad egy – két fedett státusú személy, kik több mint valószínű, hogy nem feltétlenűl a magyar állam útasításait tartják rájuk nézve mérvadónak. (Minthogy ez nem is meglepő, ugyanis bármely ország bármely nagykövetségén, avagy konzulátusán szép számmmal akadnak különféle „megfigyelők”, hiszen a jószomszédsági viszony sem zárja ki a kiváncsiskodást!) Miután meg ilyen szépen beletenyerelt a külpolitikai biztonsági kérdésekbe, szépreményű politikai elemzőnk nem állt meg félúton, hanem felhozta az örökös távolmaradók gumicsontját: szavaznál de nincs akire. Most hagyjuk figyelmen kívűl azt a tényt, hogy a Jobbiktól az Együtt-Pm-ig meglehetősen tág a magyarországi választási menű, mivel minden bizonnyal azt nehezményezte a cikkíró, hogy nincs konkrét személy, akire voksolni lehet, lévén a külhoni magyar állampolgárok csupán listára szavazhatnak. Nos, ha ez megnyugtatja piciny szívét, megsúgom, hogy ez minden állam esetében, ahol egyéni, listás, avagy kevert rendszer létezik, így áll és mielőtt a román példával hozakodna elő, még arról is felvilágosítom ingyen és bérmentve, hogy biza nálunk is léteztek  listák, melyekre csak és kizárólag a határon túlon tartózkodó román állampolgárok szavazhattak. Erre mondaná Mózsi bácsi jenőfalváról, hogy nem kell a pofonládát nyitogatni, ha képtelen vagy visszazárni. (Mózsi bácsi bizonyára kevésbé cizelláltan fogalmazna, de mivel ez nem egy „fiatalos” blog, ha nem feltétetlenűl muszáj, akkor nem trágárkodok.)

Egy dolgot azonban sehogy se értek a cikkben: a szellemesnek szánt befejezőt. Értem én, hogy ő „szorri”, de akkoris. Nem lett volna szebb az elején a figyelmeztetés? Valahogy így: „Egyrészt szorri vagyok, másrészt meg nem értek hozzá, harmadrészt meg csak pirkálok, mert unom már a szolitert.” Istenbizony mindenki jobban járt volna.  


 
 







 


2013. június 25., kedd


 
 
Ponta Bushul

 

Mikor 2009-ban végett ért a Bush éra, álmodni sem mertem volna, hogy megtörténhet még egy olyan hanyag, nemtörödöm „akció” melyet ez a szellemi véglény követett el a híres 9/11 eset kapcsán, mikoris a második repülőgép becsapódása után a fentnevezett tovább mesélt az iskolásoknak floridai látogatásán és nem reagált személyi főnőkének fülbesúgására, hogy „hát, izé...elnökúr, megtámadtak”. Persze, azóta sok víz lefolyt a Potomac folyón és tudjuk (illetve sejtjük), hogy valami hátsó tervek is forogtak a háttérben, tehát lehet, hogy nagyon is jól kiszámított akcióval álltunk szemben. Akkor. Most azonban bármennyi szennyezett folyadék ömlött is le azóta az Olton, az Argeşen, vagy a Dîmboviţán, nem hinném hogy a nagyromán xerox, oltyán lakótársaink (hiszen testvérnek mégsem nevezhetjük őket) piciny Titulescuja akkora kombinatórikába fogott a vasárnapi montenegrói közúti baleset után, hogy jópár óra szükségeltetett a hír tudomásulvételéhez és aztán a bátor intézkedések kiadásához. Persze, lehet mentegetni őkelmét, hogy a sár nem az övé, hanem külügyéréé, de az sem változtat túl sokat a helyzeten, lévén, hogy a „hasonló hasonlónak örül” elv alapján mégis ez a korszakalkotó jogász választotta ki azt a lángeszet, ki Románia ügyes-bajos dolgait képviselni fogja szerte a nagyvilágban. Az pedig már csak apró nüansz, amolyan cseppben a tenger, hogy ippeg kosarazott a kormányfő és ezért többórás késéssel, bizonyára a zuhanyozás után kapta fel okostelefonját (hogy miért minél butább a tulaj, annál okosabb a telefonja – ezt máig sem értem) és blogbejegyzése után nézte meg a vezető híreket a nagyvilágból. Minthogy az is megérne egy misét (bizonyára dolgozik ezen is egy ima- és válságstáb), hogy a külügy honlapján bizonyára az olyan hiperfontos közlendők, mint a helyi sportesemények eredményei szorították ki azt az aprócska, mínuszos hírt, hogy egy nem olyan távoli országban életét vesztette közel 20 ember és további majdnem ennyi megsebesült, a továbbiakról pedig semmit sem tudni, lévén fenenehéz ebben az informatizált korban embereket azonosítani. Természetesen, balkániához meltón másnap aztán gőzerővel indult be a válságstáb: maga a külügyminiszter, Titus Corlaţean indult el helyszínlelni, miután maga Mircea Duşa hadügyminiszter töltött tele a két kis kezével két katonai szállítórepülőt megfelelő üzemanyaggal és a könnyzacskók megfelelő karbantartása végett gyásznap rendeltetett el június 26-ra országszerte. Csak egy apró baj adódott: senki se tudja, hol fognak leszállni viszaútukban a sebesülteket és halottakat szállitó repülők. De hát mindenre senki se gondolhat, nem?

2013. március 7., csütörtök




                              Frun? Da!



Vagy inkább „yes”. Valószínűleg, ez fordult meg jó Gigink fejébe (ugyanis már nekünk is van egy Gigink, úgy biza!), amikor „távolságtartó és európéer” módon angolul kommunikált a Bukarestbe látogató Martonyi János külügyminiszterrel, mivel mással nem magyarázható ez a kivagyiság, mellyel Victor Ponta tanácsadója előállt. Biztos sokat gondolkodott előtte őkelme, lehetséges, hogy inkább a hozzá közelebb álló román nyelvvel is kacérkodott, ám amikor konzultált ezredes barátaival, belátta, hogy ez nem lenne annyira szerencsés megoldás, hiszen igaz, hogy a pici Titulescu (ahogyan copy – paste miniszterelnökünk nevezni szereti magát) hazafias kebelét jobban duzzasztotta volna a büszkeség, ha eme ősi, mioritikus nyelven szólal meg tanácsadója, de a magyar külügyminiszter nem valószínű, hogy díjazta volna ezt az újabb talpnyalást. Az is lehet, hogy egy pillanatra a magyar nyelv is megfordult az ügyvéd úr fejébe, de legalább olyan gyorsan el is vetette a gondolatot, hiszen jól tudjuk, a tanácsadói tisztség nem egy nyugdíjas állás, és ha a tanácsok adójának ura és parancsolója összehúzza szemöldökét egy ilyen barbár nyelv hallatán, abból sok jó nem derülhet ki, talán több tanácsot nem is igényel tőle és akkor ágyő hatalom, amire még gondolni is borzasztó, ezért nemes vitézünk a „faszadizmus” még nemesebb hagyományait követve ékes angol nyelven közölte mondanivalóját. Azért egy próbát megér, ha morfondírozunk egyet azon, hogy ha teszem azt a török külügyminiszternek bulgáriai látogatása alkalmából a helyi török kisebbség képviselője angolul kezdi előadni mondadóját, nos, hogy azzal a képviselővel mi történik? Valószínű, úgy ebrudalják ki a közösségből, hogy a lába se éri a földet. (Szándékosan vettem „balkáni” példát, ugyanis arra gondolni se merek, hogy mondjuk Elzászban történne meg egy ilyen dörgölőzés). Itt meg? Jól megdicsőűl a tanácsadó úr, a csíkszeredai kongresszuson meg még jobban megtapsolódik, amikor előadja a bátor, nemes, de főleg megfontolt tettét és talán az az álma is valóra válik, hogy a közeljövőben államelnöknek válasszák meg, hiszen jól tudjuk, hogy a románok azt kifogásolták eddig Frundában, hogy nem román. Most már ez akadály is elhárult.

2013. február 25., hétfő

                                             Lobogó, vagy lóbog, ó?



Pontosabban: kinek mi jut. Még pontosabban: mit érdemel. Tréfásnak tünik a kérdés, ami nem is árt ebben a ködös – esős téli időben, azonban maga a tény, hogy alapvető értékekről vitázni kell egy úgynevezett „egységes” közösségben, már egy cseppet sem tréfás. Minthogy az sem, hogy egy fiatalságnyi időtartam kellett elteljen ahhoz, hogy...no várjunk csak, mihez is? Egyházi ingatlanok visszadásához? Valahogy hibádzik. Vagy az önálló erdélyi kataszter elkészítéséhez? Ilyesmire se emlékszem a közelmúltból. Esetleg anyanyelvű iskolahálozat kiépítéséhez? Hát ha eltekintünk az 1990-ben azon melegében kivívott egy – két eredménytől (mely nem is annyira az Rmdsz eredménye, inkább a korabeli forrófejű fiatalok győzelme), valamint a magyar állam által létrehozott Sapientia egyetemtől (mely szintén az Rmdsz ellenében alakult meg), akkor itt se a legjobb a helyzet. Hát akkor mire volt elég ez a 23 esztendő? Ha az mondom, arra, hogy jobban megismerjük a monolitmániás vezetők igazi arcát, talán egy picit közelebb járok az igazsághoz, azonban ez egyúttal szegénységi bizonyitványt kiállítása is egyben, mivel ha egy ellenség felismeréséhez majdnem egy harmincéves háború időtartama szükséges, akkor az minden, csak éppen győzelem nem. És a sors ironiájának folytán mégis annak kell tekinteni. Annak kell tekinteni, hiszen józanúl gondolkodó ember nem gondolta volna, hogy a Kelemen Hunor nevű commandante székely zászlót fog átadni egy román pártelnöknek, méghozzá egy kongresszuson, hogy irgalom anyja, ne hagyj el! (Megsúgom: nem hagyja, ugyanis vagyunk annyira naivak és megbocsájtók, hogy még egy román ezredesnek is képesek vagyunk békejobbot nyújtani – ez is szegénységi bizonyitvány) Persze, nem fog az a lobogó a szélben csattogni Crin Antonescu haciendájának tetején, de a pártfeladatok nevű füzetecskében jól fog mutatni, amikor majd a következő választáson fel kell mutatni valamit. Merthogy azt a hozzáállást, melyet V. Attila egykori gyanúsított „teljesített” az eljövendő marosvásárhelyi, március 10-i autonómiatüntetés kapcsán, minden bizonnyal nem fogják bejegyezni az említett füzetben, hiszen valahogy mégse mutatna jól, hogy éppen a zegységben a zerő fedőnevű szervezet tagad meg éppen egy kiállást az egységért. Igaz, ők ezt úgy értelmezik, hogy a magyarságnak már van egy hivatalos lobogója, a piros-fehér-zöld, ezért kár összezavarni mindent egy kék-sárga valamivel és mivel minden bizonnyal Frunda consigliere elmagyarázta nekik, hogy csupán értelmezése kérdése, hogy időnként mit tekintünk hivatalosnak, hát nem is akadéskodunk, legyenek boldogok ezzel a döntéssel. Hogy több mint valószínű, hogy jónéhány Rmdsz szimpatizáns éppen ezért nem fog eljönni a tüntetésre, az természetesen őket nem zavarja, hiszen az apró lépések politikájába nem fér bele egy bátor kiállás, főleg akkor nem, ha ez veszélyeztetné ingatag politikai létüket. Az persze természetes, hogy egy esetleges győzelem esetén az első sorban ők fognak virítani, és véres verejtékükről fognak szónokolni, de ha valaki képes volt Hajdú Győző pártirodájából egy magyar párt élére teleportálódnia, annak igazán csekélység egy ilyen bűvészmutatványt (újból) elkövetnie. És minden bizonnyal ott lesz a lobogó a kezükben. Hogy aztán később lecseréljék, amire éppen szükségük van: lóbogra, ha éppen az kell.

2013. február 3., vasárnap

                                                      Bazdmegdemokrácia




Roppant érdekes szóval szórakoztattam magam az elébb: bázisdemokrácia. Bevallom, az elején valami olyasmire gondoltam, hogy a demokrácia alapjaihoz térnek vissza az ezt képviselők, azaz jobban kiteljesítik, feltöltik, értelemmel pakolják tele a már kiüresedett parlamenti képviseletet, aztán kiderült, hogy nem. Azazhogy de. Vagyis mégsem. De azért mégis. Zavaros? Meghiszem azt, ugyanis gyakorlatilag azt fuvolázzák füleinkbe a bázisdemokraták, hogy mindenről a közösségnek kell döntenie és ezt a megfelelő irgumburgummal keresztül is kell vinnie, kerüljön elé akármilyen hatalom is. Szóval akkor parlament, meg egyébb csicsásságok? Nem kell. Törvényszék és börtön? Avitt, ócska cucc – nem kell. Ami kell, az a bázisdemokrácia, hogy az utca egyik fele pirosra, a másik kékre fesse házait – na igen, ez korszakalkotó ötlet. Csak az a baj, kedves bázisdemokraták, hogy ezt már egyszer kipróbálták, méghozzá nem is annyira távol (sem időben, sem földrajzban) és valahogy nem műkődött. Valamikor a 30-as évek végén jutott eszében több agyalágyultnak, hogy ők aztán valóságba ültetik a megaszabadság elvét és ezentúl nem lesz sem király, sem parlament, sem ócska papok, sem oktatás, sem tudomány (ugyebár ez is kirekesztő az analfabétákkal szemben) és akkora virágzást hoznak a Pireneus félszigetre, hogy sejehaj. A következményeket tudjuk: megjelentek a komisszárok, az arénákban (szó szerint) apácákat koncoltak fel és habár be akarták szüntetni a pénzt, hamar rájöttek, hogy a cserekereskedelem nem kifejezetten műkődőképes. Igaz, akkor anarchizmusnak nevezték ezt az ideológiát. Na de most huppé és oké lesz minden! Lecseréljük a megnevezést és avitt mosdatlansággal (mert persze a mosdást is bázisalapon köll majd megszavazni) höbörgünk bele a világ szemébe, hogy szabacságot mindenkinek – elvégre ezt szavazta meg az utca, a körzet, a lakás. Igaz, addig tart ez a bázisizé, amig bele nem csöppennek a neohatvannyolcasok a törvényhozásba. Mert akkor megváltoznak. „Megfontoltabbak” lesznek és már nem a kisferencutca ¾ lakóinak azon kérdését képviselik, hogy legyen ingyen rezsi, hanem az addig általuk utált különféle bizottsági helyek elnökségi helyeiről, no meg juttatásukról folytatnak késhegyre menő vitákat. Esetleg korszakalkotásként sokfelé válnak, de ugyanabban a frakcióban teljesítik ki kisérdekű feladatukat: a meggazdagodást. Ja és persze: megszüntetik a helyesirasi szabályokat...Ennél fontosabb nincs is.