A napfényes málnásra
vágyva, azaz néhány gondolat az Európai Unióról
Van
egy vicc, miszerint a nyuszika átcsalja a folyó túlpartjára a sütkérező és
málnázó medvét, mondván, hogy valami csodásat akar mutatni. Mikor a medve
nagynehezen átvánszorog, a nyuszi diadalmas átmutat a medve egykori helyére: -
Látod medve koma, milyen gyönyörű napfényes mező van túl, meg milyen hatalmas
málnás!
Nagyon leeegyszerűsítve, valahogy így vagyunk
mi is az Európai Unióval: most már tudjuk, hogy milyen szép helyről kerültünk a
folyó túlsó partjára. Persze, ez így túlságosan egyoldalú, hiszen – és ezt nem
lehet tagadni – pozitív oldalai vannak az Uniónak, mint például a szabadabb
közlekedés, az egységes valuta, illetve a különféle anyagi támogatások, melyek
pályázatok formájában – elvileg – hozzáférthetőek mindannyiunk számára. Miért
van akkor az, hogy (és ez nem kizárólag a később csatlakozottaknál
tapasztalható) mégis a keserű szájíz maradt meg az emberekben? És tovább
„überelve”: miért van az, hogy mégis viszonylag sokan tolonganak (Horvátország,
Szerbia, Törökország) a kapuban, mondván, hogy egy egységes gazdasági- illetve
kultúrarendszer megóvja őket az esetleges bajoktól? A válasz nem egyszerű,
mivel az országok (mint az emberek) alapvetően két tulajdonsággal rendelkeznek:
szeretnek egy biztonságos védőhálót maguk felett/körül, ugyanakkor rendkívűl
kényesek vélt vagy valós függetlenségükre. Lássuk akkor előszőr az első
állítást: védőháló. Szó, mi szó, létezik egy ilyen. Még több szó: olyan ez mint
a Diablo című játékban a „tehenes” pálya: senki se csinálta meg, de mindenki
ismer valakit, aki megcsinálta. Magyarán: egyeseknek valóban védőszerepet tölt
be a Központi Bank , illetve a közös piac léte, ám mások nem tapasztalnak
semmilyen pozitívumot, csak azt érzékelik, hogy a fejük felett döntenek és nem
minden esetben jól. A legfurcsább ebben az esetben az, hogy mindkét állítás
igaz, ugyanis a 2-ik világháború után megkötött 1951-es Montánunió (nevezik még
Szén- és Acélközösségnek is) hat tagja (Franciaország, Nszk, Olaszország,
Belgium, Luxembrug, Holandia) gyakorlatilag ugyanolyan fejlettségi szinten
volt, nem beszélve arról, mind a hat országban választásokon alapuló
demokratikus politikai rendszerek voltak, nem számítva azt, hogy ez a
szövetség, bár a mai EU ősének tekinthető, távolról sem volt egy olyan erős
kötelék, mivel a tagok jelentős szabadsággal bírtak, csupán a stratégiai vas,
szén és acél termelést helyezték közös felügyelet alá, gondolván, hogy ezzel
megelőzhetnek egy újabb háborút. Szóval a megalapítási gondolat teljesen más
volt, mint ami ma az EU célja, szó sem volt központi bankról, az uborka
görbületének szabályozásáról, illetve az egyre inkább bohózatba illő állati
jogok védelméről. Szerény véleményem szerint később kezdett„elfajulni” a dolog,
mely a volt kommunista országok csatlakozása után érte el tetőpontját; ugyanis
ekkorra a közös gazdaságon alapuló közösség úgymond, „materialistává” vált,
elfelejtette, hogy valójában miért is jött létre (háború megelőzése, országok
életszínvonalának viszonylagos egyensúlybatartása) és egyre inkább az USA
bábjává válva hol az említett szuperhatalom hagymázos gondolatait támasztván
alá, hol pedig elkeseredetten próbálván szabadulni a Nagytestvér feketeözvegyi
szeretétől. Gyakorlatilag a történelem (szokás szerint) ismételte magát, az USA
a fejébe vette, hogy az egykori Római Birodalom Pax Romana mintájára Pax
Americanát hoz létre, azonban a perverzitásig fokozott anyagelvűsége miatt képtelen
volt az egykori birodalom spiritualitását átvenni, azaz csupán felszínes és
tiszavirág életű jólétet volt képes biztosítani és (szándékosan!) elhanyagolta
a leendő tagok kultúrális igényeit. Nos, az EU ebbe a húzd meg-ereszd meg
játékba belekényszerűlve, úgy látszik átvette ennek a kultúraellenes
nagyhatalomnak a dogmáit, ugyanis -
legalábbis eddig – úgy látszik, hogy nivellálni próbálja az egyes tagok
hagyományait, hanyagolni különböző kultúráit és csupán egy nyugat-európára
jellemző (ám valójában szintén az USA-ból importált) „egységes kultúrát”
szándékozik létrehozni. És itt van a talán legnagyobb baj, ugyanis eltérően az
Egyesült Államoktól, Európában sokkal régebbtől élnek különböző kultúrák,
különböző nyelvek és különböző gazdasági szinten levő országok, melyek ha
belegebednek sem képesek (különösen a jelenlegi feltételek mellett) az
úgynevezett „nyugati szintre” felhozni életszínvonalukat. Ez a volt kommunista
országok esetében halmozottan igaz, ugyanis ezek az országok egyrészt jóval a
nyugat európai életszínvonal alatt éltek, a szólásszabadság is többé-kevésbé
jobban meg volt nyirbálva, mint azokban a szerencsésebb országokban, melyeket
nem Sztálin, hanem Roosevelt katonái foglaltak el, ezért a csodavárás
állapotában leledzve sokkal több reményt fűztek az integrációhoz. Ebből pedig
(sajnos) törvényszerűen következik a kiábrándultság is, főként akkor, ha
Brüsszel egyrészt Uniós árakat követel tőlük, anélkül, hogy az átlagfizetést is
a már említett szintre hozza. Persze, ez egy rendkívűl leegyszerűsített
nézőpont, azonban a valós tényekhez ez áll a legközelebb, annál is inkább,
mivel a sokat hangoztatott versenyképesség ebben az esetben sérül a legjobban.
Farizeus dolog „nyithatokecukrázdátbécsben” szlogennel kampányolni, ha a
földmoratórium lejárta után felvásárolják a termőföldet. Ha pedig különféle
feltételeket építünk be egy ilyen vásárlás esetén, akkor éppen a Közös Európa
eszme csökken, lévén kizárunk bizonyos válalkozókat.
Azonban
az a legérdekesebb, hogy nem csupán itt, a „periférián” lelhetők fel az
elégedetlenségek, hanem, bizony a „mag” se azt a lovat kapta, melyre befizetett.
Közhely, de Németország, azzal, hogy 2/1 arányban váltotta át márkáját euróra
elképesztően sokat vesztett. És ha ő az egyik (bár szerintem az egyetlen)
legerősebb tagállam, akkor el lehet képzelni, hogy a szegényebb országok még
jobban „megszívták”. Az sem elhanyagolható, hogy a „perifériából” egyre többen
vándorolnak a „magba” állást keresve, ezzel is duzzasztva az ott is magas
munkanélküliséget. Summa summárum, és egyébb közhelyek: ha szigorúan megnézzük
a lakosságot, úgy a „magban”, mint azon kívűl, a multinacionális válalatokoat
leszámítva, nagyon kevést „győztest” találunk. Ezért, az a kérdés, hogy a
kilépés, vagy a bennmaradás jobb, szomorú módon, eldönthetetlen. Valóban, a
közös hadsereg léte biztonságot ad, egészen addig, míg a tagállamok döntik el,
hol bevethetőek a csapatok és nem afganisztáni kalandokra pocsékolják el a létező
erőt. Valóban, egy közös európai jegybank léte nagyon hasznos, de csak akkor,
ha van közös európai, valós alapokon nyugvó valuta. Ez utóbbi pedig a mai állás
szerint elképzelhetetlen. Elképzelhetetlen, ugyanis gyakorlatilag parancsszóra
hozták létre, nem volt mögötte semmi érték. Ha ironizálni szeretnék, azt is
mondhatnám, hogy a „Gazdálkodj okosan”, vagy a „Monopoly” pénzeit is éppen
olyan jól fel lehet használni közös valutaként, ugyanis amögött sincs semmilyen
érték. Véleményem szerint, ha anno egy tekintéllyel rendelkező nyugat-európai
valutát, mint amilyen például a német márka volt, vagy a francia frank, esetleg
a holland gulden, „kereszteltek” volna át közös valutára, sokkal nagyob
méltósággal és reális értékkel bírt volna, hisz mögötte van egy nem kis ország
nem kis gazdasági teljesítménye. Így azonban mi történt? Fogtak egy minőségi
papirra nyomott „valamit”, kinevezték „közös pénznek” és – átváltották! Milyen
alapon? Miért ért 2 márka egy eurót? Volt mögötte reális fedezet? Nem. Szóval
pénzügyileg, ha az elveket nézzük, grandiózusan becsődőltek. Éppen ilyen – és
éppen ezért – szkizofrén állapot a központi bank esete is: van egyrészt egy
hatalmi szóval létrehozott valuta (mely mögött, legalábbis alapításkor) nem áll
semmi, ezzel szemben pedig vannak a még nem euróval rendelkező országok nemzeti
valutája. Hogy is van ez? Nem elég, hogy „létezik” az euró, mellette még ott
van a magyar forint, román lej, stb., és ezt az egészet helyezzük közös alapra!
Ha valaki megoldja ezt a többismeretlenes egyetlenetet, le a kalappal előtte!
Ha
a kezdetben a nyuszi és a medve málnásával indítottam, muszáj a különféle
jogharmonizációs kérdéseket is bevetnem. Miért van az, hogy egyes országokban
(jellemzően a „peremvidéken”) forszirozzák az erőltetett magánosítást, főleg az
egészségügyben, míg például Hollandiában azon vakarják a fejüket, hogy milyen
módon lehetne ebből kihátrálni, nem beszélve arról, hogy Franciaországban be
sem vezették? Mondom, szkizofrén az egész európai helyzet és egyre inkább arra
tevődik át a hangsúly kilépés-bennmaradás bipolaritása helyett a kérdés, hogy
egyáltalán érdemes volt-e ilyen módon létrehozni. Világos, jelenlegi
helyzetben a „dafke” kilépés – bármelyik állam esetében – több kárt okoz, mint
hasznot, lévén, hogy akkora ellenszélben kell létezzen a „renitens” ország,
hogy abba belerokkan. Azonban a mostani helyzet, a parancsszóra kinvezett
eu-komisszárok kora is le kell járjon, nem beszélve az olyan elvekről, melyeket
ők sem teljesítenek, ám másoktól elvárnak, lásd a költségvetési 3% alatti
tartása, mely feltételnek jelenleg csupán három ország (Svédország: 0,2;
Luxemburg: 1,1; Dánia: 2,6) felel meg. Ilyen eset(ek)ben csupán nevetségessé
teszik magukat és nem hoznak létre semmit. Akkor felbomlik – ijedhetnének meg
most sokhelyen. Persze, felbomlik, Dáriusz birodalma sem tartott míg a világ,
de nem ez a kérdés, inkább az, hogy ilyen feltételek mellett fel kell,
hogy bomoljon, hogy helyére egy valóban európai értékekben gondolkodó és nem
világhatalmi aspirációkkal rendelkező közösség jöjjön létre.