A napfényes málnásra vágyva, azaz néhány gondolat az Európai Unióról

 

Van egy vicc, miszerint a nyuszika átcsalja a folyó túlpartjára a sütkérező és málnázó medvét, mondván, hogy valami csodásat akar mutatni. Mikor a medve nagynehezen átvánszorog, a nyuszi diadalmas átmutat a medve egykori helyére: - Látod medve koma, milyen gyönyörű napfényes mező van túl, meg milyen hatalmas málnás!

 Nagyon leeegyszerűsítve, valahogy így vagyunk mi is az Európai Unióval: most már tudjuk, hogy milyen szép helyről kerültünk a folyó túlsó partjára. Persze, ez így túlságosan egyoldalú, hiszen – és ezt nem lehet tagadni – pozitív oldalai vannak az Uniónak, mint például a szabadabb közlekedés, az egységes valuta, illetve a különféle anyagi támogatások, melyek pályázatok formájában – elvileg – hozzáférthetőek mindannyiunk számára. Miért van akkor az, hogy (és ez nem kizárólag a később csatlakozottaknál tapasztalható) mégis a keserű szájíz maradt meg az emberekben? És tovább „überelve”: miért van az, hogy mégis viszonylag sokan tolonganak (Horvátország, Szerbia, Törökország) a kapuban, mondván, hogy egy egységes gazdasági- illetve kultúrarendszer megóvja őket az esetleges bajoktól? A válasz nem egyszerű, mivel az országok (mint az emberek) alapvetően két tulajdonsággal rendelkeznek: szeretnek egy biztonságos védőhálót maguk felett/körül, ugyanakkor rendkívűl kényesek vélt vagy valós függetlenségükre. Lássuk akkor előszőr az első állítást: védőháló. Szó, mi szó, létezik egy ilyen. Még több szó: olyan ez mint a Diablo című játékban a „tehenes” pálya: senki se csinálta meg, de mindenki ismer valakit, aki megcsinálta. Magyarán: egyeseknek valóban védőszerepet tölt be a Központi Bank , illetve a közös piac léte, ám mások nem tapasztalnak semmilyen pozitívumot, csak azt érzékelik, hogy a fejük felett döntenek és nem minden esetben jól. A legfurcsább ebben az esetben az, hogy mindkét állítás igaz, ugyanis a 2-ik világháború után megkötött 1951-es Montánunió (nevezik még Szén- és Acélközösségnek is) hat tagja (Franciaország, Nszk, Olaszország, Belgium, Luxembrug, Holandia) gyakorlatilag ugyanolyan fejlettségi szinten volt, nem beszélve arról, mind a hat országban választásokon alapuló demokratikus politikai rendszerek voltak, nem számítva azt, hogy ez a szövetség, bár a mai EU ősének tekinthető, távolról sem volt egy olyan erős kötelék, mivel a tagok jelentős szabadsággal bírtak, csupán a stratégiai vas, szén és acél termelést helyezték közös felügyelet alá, gondolván, hogy ezzel megelőzhetnek egy újabb háborút. Szóval a megalapítási gondolat teljesen más volt, mint ami ma az EU célja, szó sem volt központi bankról, az uborka görbületének szabályozásáról, illetve az egyre inkább bohózatba illő állati jogok védelméről. Szerény véleményem szerint később kezdett„elfajulni” a dolog, mely a volt kommunista országok csatlakozása után érte el tetőpontját; ugyanis ekkorra a közös gazdaságon alapuló közösség úgymond, „materialistává” vált, elfelejtette, hogy valójában miért is jött létre (háború megelőzése, országok életszínvonalának viszonylagos egyensúlybatartása) és egyre inkább az USA bábjává válva hol az említett szuperhatalom hagymázos gondolatait támasztván alá, hol pedig elkeseredetten próbálván szabadulni a Nagytestvér feketeözvegyi szeretétől. Gyakorlatilag a történelem (szokás szerint) ismételte magát, az USA a fejébe vette, hogy az egykori Római Birodalom Pax Romana mintájára Pax Americanát hoz létre, azonban a perverzitásig fokozott anyagelvűsége miatt képtelen volt az egykori birodalom spiritualitását átvenni, azaz csupán felszínes és tiszavirág életű jólétet volt képes biztosítani és (szándékosan!) elhanyagolta a leendő tagok kultúrális igényeit. Nos, az EU ebbe a húzd meg-ereszd meg játékba belekényszerűlve, úgy látszik átvette ennek a kultúraellenes nagyhatalomnak a dogmáit, ugyanis  - legalábbis eddig – úgy látszik, hogy nivellálni próbálja az egyes tagok hagyományait, hanyagolni különböző kultúráit és csupán egy nyugat-európára jellemző (ám valójában szintén az USA-ból importált) „egységes kultúrát” szándékozik létrehozni. És itt van a talán legnagyobb baj, ugyanis eltérően az Egyesült Államoktól, Európában sokkal régebbtől élnek különböző kultúrák, különböző nyelvek és különböző gazdasági szinten levő országok, melyek ha belegebednek sem képesek (különösen a jelenlegi feltételek mellett) az úgynevezett „nyugati szintre” felhozni életszínvonalukat. Ez a volt kommunista országok esetében halmozottan igaz, ugyanis ezek az országok egyrészt jóval a nyugat európai életszínvonal alatt éltek, a szólásszabadság is többé-kevésbé jobban meg volt nyirbálva, mint azokban a szerencsésebb országokban, melyeket nem Sztálin, hanem Roosevelt katonái foglaltak el, ezért a csodavárás állapotában leledzve sokkal több reményt fűztek az integrációhoz. Ebből pedig (sajnos) törvényszerűen következik a kiábrándultság is, főként akkor, ha Brüsszel egyrészt Uniós árakat követel tőlük, anélkül, hogy az átlagfizetést is a már említett szintre hozza. Persze, ez egy rendkívűl leegyszerűsített nézőpont, azonban a valós tényekhez ez áll a legközelebb, annál is inkább, mivel a sokat hangoztatott versenyképesség ebben az esetben sérül a legjobban. Farizeus dolog „nyithatokecukrázdátbécsben” szlogennel kampányolni, ha a földmoratórium lejárta után felvásárolják a termőföldet. Ha pedig különféle feltételeket építünk be egy ilyen vásárlás esetén, akkor éppen a Közös Európa eszme csökken, lévén kizárunk bizonyos válalkozókat.

Azonban az a legérdekesebb, hogy nem csupán itt, a „periférián” lelhetők fel az elégedetlenségek, hanem, bizony a „mag” se azt a lovat kapta, melyre befizetett. Közhely, de Németország, azzal, hogy 2/1 arányban váltotta át márkáját euróra elképesztően sokat vesztett. És ha ő az egyik (bár szerintem az egyetlen) legerősebb tagállam, akkor el lehet képzelni, hogy a szegényebb országok még jobban „megszívták”. Az sem elhanyagolható, hogy a „perifériából” egyre többen vándorolnak a „magba” állást keresve, ezzel is duzzasztva az ott is magas munkanélküliséget. Summa summárum, és egyébb közhelyek: ha szigorúan megnézzük a lakosságot, úgy a „magban”, mint azon kívűl, a multinacionális válalatokoat leszámítva, nagyon kevést „győztest” találunk. Ezért, az a kérdés, hogy a kilépés, vagy a bennmaradás jobb, szomorú módon, eldönthetetlen. Valóban, a közös hadsereg léte biztonságot ad, egészen addig, míg a tagállamok döntik el, hol bevethetőek a csapatok és nem afganisztáni kalandokra pocsékolják el a létező erőt. Valóban, egy közös európai jegybank léte nagyon hasznos, de csak akkor, ha van közös európai, valós alapokon nyugvó valuta. Ez utóbbi pedig a mai állás szerint elképzelhetetlen. Elképzelhetetlen, ugyanis gyakorlatilag parancsszóra hozták létre, nem volt mögötte semmi érték. Ha ironizálni szeretnék, azt is mondhatnám, hogy a „Gazdálkodj okosan”, vagy a „Monopoly” pénzeit is éppen olyan jól fel lehet használni közös valutaként, ugyanis amögött sincs semmilyen érték. Véleményem szerint, ha anno egy tekintéllyel rendelkező nyugat-európai valutát, mint amilyen például a német márka volt, vagy a francia frank, esetleg a holland gulden, „kereszteltek” volna át közös valutára, sokkal nagyob méltósággal és reális értékkel bírt volna, hisz mögötte van egy nem kis ország nem kis gazdasági teljesítménye. Így azonban mi történt? Fogtak egy minőségi papirra nyomott „valamit”, kinevezték „közös pénznek” és – átváltották! Milyen alapon? Miért ért 2 márka egy eurót? Volt mögötte reális fedezet? Nem. Szóval pénzügyileg, ha az elveket nézzük, grandiózusan becsődőltek. Éppen ilyen – és éppen ezért – szkizofrén állapot a központi bank esete is: van egyrészt egy hatalmi szóval létrehozott valuta (mely mögött, legalábbis alapításkor) nem áll semmi, ezzel szemben pedig vannak a még nem euróval rendelkező országok nemzeti valutája. Hogy is van ez? Nem elég, hogy „létezik” az euró, mellette még ott van a magyar forint, román lej, stb., és ezt az egészet helyezzük közös alapra! Ha valaki megoldja ezt a többismeretlenes egyetlenetet, le a kalappal előtte!

Ha a kezdetben a nyuszi és a medve málnásával indítottam, muszáj a különféle jogharmonizációs kérdéseket is bevetnem. Miért van az, hogy egyes országokban (jellemzően a „peremvidéken”) forszirozzák az erőltetett magánosítást, főleg az egészségügyben, míg például Hollandiában azon vakarják a fejüket, hogy milyen módon lehetne ebből kihátrálni, nem beszélve arról, hogy Franciaországban be sem vezették? Mondom, szkizofrén az egész európai helyzet és egyre inkább arra tevődik át a hangsúly kilépés-bennmaradás bipolaritása helyett a kérdés, hogy egyáltalán érdemes volt-e ilyen módon létrehozni. Világos, jelenlegi helyzetben a „dafke” kilépés – bármelyik állam esetében – több kárt okoz, mint hasznot, lévén, hogy akkora ellenszélben kell létezzen a „renitens” ország, hogy abba belerokkan. Azonban a mostani helyzet, a parancsszóra kinvezett eu-komisszárok kora is le kell járjon, nem beszélve az olyan elvekről, melyeket ők sem teljesítenek, ám másoktól elvárnak, lásd a költségvetési 3% alatti tartása, mely feltételnek jelenleg csupán három ország (Svédország: 0,2; Luxemburg: 1,1; Dánia: 2,6) felel meg. Ilyen eset(ek)ben csupán nevetségessé teszik magukat és nem hoznak létre semmit. Akkor felbomlik – ijedhetnének meg most sokhelyen. Persze, felbomlik, Dáriusz birodalma sem tartott míg a világ, de nem ez a kérdés, inkább az, hogy ilyen feltételek mellett fel kell, hogy bomoljon, hogy helyére egy valóban európai értékekben gondolkodó és nem világhatalmi aspirációkkal rendelkező közösség jöjjön létre.