Rasszifoci, vuvuzele

Mikor az ember azt hiszi, már annyira megedződött az ilyen – olyan polkorrekt marhaságokon, hogy nem fogja felizgatni semmilyen ezirányú hír, tett, akármi, súlyosan csalódik. Azt hittük, hogy a néger, vagy „negro” szupertoleráns megnevezés? Csudát, az „african-american” az igazi! (Nem tudom, mit szólnak ehhez az igazi „americanek”, azaz az indiánok, de a polkorr úgy látszik nem terjed ki az ők jogaikhoz.) Zavart, hogy a rendőrfőnök a filmekben minden néger, oppardon afrikai-amerikai? Hát most már az is tilos a hómoffrízben, hogy nemzetiségi listát állítsanak a börtönlakók tekintetében. Ezekre még akár legyinthet is az ember fia, hogy tessék, ők főzték, ők egyék meg, nekünk hagyjanak békét az ilyen butaságokkal. Legyinthet, ha nem tudná, hogy már ez is beleütközik a polkorrba. Történt ugyanis, hogy az idei vébét megelőző egyik focimeccsen a bíró nem vette észre hogy egy – kimondani is szörnyű – fehér játékos „rasszista gesztust” nyílvánit egy szegény sötétbőrű játékos felé, melyre aztán lett irgum-burgum és egyébb finomság, a gonosz (és minden bizonnyal ku – klux – klán tag) bíró fel is függesztetett, a béke pedig dúlt tovább.
Már ez az eset is megérne egy pár keresetlen szót, de a polkorr még „érdekesebben” műkődött tovább. Ugyebár, megkapta jelen évben Dél Afrika a jogot, hogy megrendezze a négyévenként soros focivébét, mire egy pár, minden bizonnyal rasszista felhang is elhangzott, hogy azért talán még sem lenne okos gondolat egy olyan országban ekkora tömeggyűlést rendezni, melynek városai a világ legveszélyesebbjei közé tartoznak. Persze, a letorkolás példásan meg is történt, megspékelve egy csomó jótanáccsal, melyek közül kétségkívűl az újságíróknak szánt volt a legfelemelőbb: csak rendkívűl indokolt esetben hagyják el a szállodát. Ugyebár, az újságíró, arról nevezetes, hogy négy fal között éli le életét... De volt ennél szebb eset is, amikor a délafrikai taxisok (amolyan helyi maxi – taxikat üzemeltetve) azon háborodtak fel, hogy a különböző focicsapatok saját autóbusszaikkal fognak közlekedni. Retorzióként még azt is kilátásba helyezték a derék fekák, hogy megtorlást fognak elkövetni. És egy olyan országban, ahol a bűnőzők jobb rádió adó – vevővel vannak felszerelve, gyanítom, hogy nem csak üres fecsegésre gondoltak.
Na, de eljött a várva – várt nap és elkezdődött a fieszta, melynek első meccsét nézve – hallva előszőr megint a tévémre kezdtem gyanakodni, hogy elromlott a hangrendszere, ugyanis olyan dongókoncertet „élveztem”, hogy csak na. Szerencsére a spíker megnyugtatott, hogy ezt a csodálatos élményt nem a rovarok, hanem a „vuvezelék” okozták, lévén, ez egy hagyomány az országban. Ha hagyomány – üsse kő, naivkodtam, fújják csak, bizonyára így lelkesítik csapatukat (ugyanis a nyitómeccsen Dél Afrika csapata volt az egyik résztvevő), majd a következőn ejsze csak lesz egy icipici csend. Az eredmény gondolom mindenki előtt ismeretes, aki a következő meccseket is megnézte, azonban nem ez az érdekes, hanem a focisták reakciója, akik lévén nem annyira nyitottak, néhány kereset szót intéztek a rendezők felé, megkérve őket, hogy pakolják ki eme csodatrombitásokat a lelátokról. Ha valaki azt hiszi, hogy kérésük meghallgatásra lelt, akkor csalódik. „Sőt, miazhogy” – egy klasszikus idézve – meglehetősen fel is háborodtak, hogy a botfülű játékosok nem díjazták ezt a felemelő népszokást! Hogy most ezek után milyen pazar hangok fognak elhangzani egy elkövetkező vébén, nem világos előttem, de gyanítom, hogy ha az elkövetkezőkben teszem azt Kongó kapja meg a rendezési jogot, kapunk majd tam – tam dobot bőven. S igazuk is van. Elvégre a fehér emberrel bármit meg lehet tenni és hülye (bocsánat: hűje), aki meg nem próbálja.