Az akarat diadala
A méltósággal teli urak bevonultak a régi császárváros Belvedere nevű palotájába és helyrehoztak egy óriási hibát, mely húsz évvel azelőtt esett és mely olyan tályogként éktelenkedett a korabeli Európa arcán, mintha a tengeren túli elnök a benne levő betegségét és a korcs nyugat európai a gyűlöletét vetítette volna ki arra a Kárpát – medencére mely évszázadokon keresztül védelmezte az utóbbit és méltatlan elődeit mindenféle bajtól.
A méltóságteljes urak azonban nem gondoltak egy akkor aprócskának tűnő, ám valójában rettenetes hatalomra: azokra az öltönyös urakra, kik egy New York nevű város obskúrus utcájában osztottak – szoroztak és zsaroltak mindenféle hatalmasságot.
A latin császár és a germán király pedig beleesett a csapdába és magával rántotta Közép – Európa utolsó lovagját, akinek csupán jó szándék vezérelte útját és arra az eszmére tette fel életét, melyért oly sokszor kockáztatta azt: az egyetlen és igaz Kárpát medence egyben tartása.
Persze, így több mint hatvan év távlatából könnyű lehet okosnak lenni és osztani észt, mindenféle áporodott aromájú „korrekt” ideológiát harsogni, ám mindez hiábavaló és reménytelenül ócska egy dolog.
Ugyanis azon a bizonyos augusztus 30 – i napon nemcsak egy (aprócska, igaz) helyreigazítás történt, hanem egy új irány felé való reményteljes út kezdete is, mely - igaz, később csúnyán összekuszálódott - lámpást adott a következő nemzedékeknek.
Éppen ezért nem akarok gondolni az 1940 – es esztendők után 4 – 5 évre lecsapó katasztrófára, nem akarok gondolni se az öltönyösök machinációjára, és nem akarok gondolni a mai beolvasztó, rettenetes nyú orderre se.
Nem.
Csak arra a bizonyos napra. Csak arra, hiszen - tetszik, nem tetszik - az a nap nem csak arról szólt, hogy Kolos vezér városa, Babba Mária otthona, vagy a mindörökké lázadó Opour nemzetség sasfészke visszatért az Istar kapuját is otthont adó országhoz. Igaz, ez is benne volt, sőt, első látásra ez csalta ki az örömkönnyeket az emberek szeméből, azonban ez csak egy felszín volt.
A mélyebb, az igazabb és éppen ezért istenibb eredmény azonban más volt: megfelelő (és szakrális!) kezekben a hatalom áldást jelent.
Ezért nem sikerült utána áldani sajna egy vezérnek sem. Nevükben van a kulcs, hiszen egyikük sem birtokolta, csupán bitorolta a hatalmat. Ha pedig valaki arra gondol, illetve azzal mentegetőzik, hogy „nem volt alkalmas pillanat”, annak csupán két évszámot mondanék: 1993 és 1999. Egyik a tákolt Csehszlovákia, másik a nem kevésbé tákolt Jugoszlávia szétesése. És még azt sem lehet mondani, hogy abban az időben „baloldali”, vagyis nemzetellenes kormánya lett volna Magyarországnak. Vagy mégis? Szerintem inkább bitorló és nem birtokló hatalom volt.
De az is tévedés lenne, ha egy szakrális vezért várnánk. Sőt, ez lenne a legnagyobb tévedés. Hiszen bebizonyította a „történelem”, hogy csak magunkra számíthatunk. Amit kivívunk, azt nem veheti el senki – idézhetném pontatlanul az utolsó erdélyi polihisztort
Csak az.
És az utat már egyszer megmutatták. Csak rá kell lépni. És ha lehetséges, ne válogassunk, hiszen nem hiába mondták a vén keleti bölcsek, hogy az útra rátalálni nem nehéz, csak válogatni nem szabad.
S akkor lehet, elér minket is az akarat diadala.
A méltósággal teli urak bevonultak a régi császárváros Belvedere nevű palotájába és helyrehoztak egy óriási hibát, mely húsz évvel azelőtt esett és mely olyan tályogként éktelenkedett a korabeli Európa arcán, mintha a tengeren túli elnök a benne levő betegségét és a korcs nyugat európai a gyűlöletét vetítette volna ki arra a Kárpát – medencére mely évszázadokon keresztül védelmezte az utóbbit és méltatlan elődeit mindenféle bajtól.
A méltóságteljes urak azonban nem gondoltak egy akkor aprócskának tűnő, ám valójában rettenetes hatalomra: azokra az öltönyös urakra, kik egy New York nevű város obskúrus utcájában osztottak – szoroztak és zsaroltak mindenféle hatalmasságot.
A latin császár és a germán király pedig beleesett a csapdába és magával rántotta Közép – Európa utolsó lovagját, akinek csupán jó szándék vezérelte útját és arra az eszmére tette fel életét, melyért oly sokszor kockáztatta azt: az egyetlen és igaz Kárpát medence egyben tartása.
Persze, így több mint hatvan év távlatából könnyű lehet okosnak lenni és osztani észt, mindenféle áporodott aromájú „korrekt” ideológiát harsogni, ám mindez hiábavaló és reménytelenül ócska egy dolog.
Ugyanis azon a bizonyos augusztus 30 – i napon nemcsak egy (aprócska, igaz) helyreigazítás történt, hanem egy új irány felé való reményteljes út kezdete is, mely - igaz, később csúnyán összekuszálódott - lámpást adott a következő nemzedékeknek.
Éppen ezért nem akarok gondolni az 1940 – es esztendők után 4 – 5 évre lecsapó katasztrófára, nem akarok gondolni se az öltönyösök machinációjára, és nem akarok gondolni a mai beolvasztó, rettenetes nyú orderre se.
Nem.
Csak arra a bizonyos napra. Csak arra, hiszen - tetszik, nem tetszik - az a nap nem csak arról szólt, hogy Kolos vezér városa, Babba Mária otthona, vagy a mindörökké lázadó Opour nemzetség sasfészke visszatért az Istar kapuját is otthont adó országhoz. Igaz, ez is benne volt, sőt, első látásra ez csalta ki az örömkönnyeket az emberek szeméből, azonban ez csak egy felszín volt.
A mélyebb, az igazabb és éppen ezért istenibb eredmény azonban más volt: megfelelő (és szakrális!) kezekben a hatalom áldást jelent.
Ezért nem sikerült utána áldani sajna egy vezérnek sem. Nevükben van a kulcs, hiszen egyikük sem birtokolta, csupán bitorolta a hatalmat. Ha pedig valaki arra gondol, illetve azzal mentegetőzik, hogy „nem volt alkalmas pillanat”, annak csupán két évszámot mondanék: 1993 és 1999. Egyik a tákolt Csehszlovákia, másik a nem kevésbé tákolt Jugoszlávia szétesése. És még azt sem lehet mondani, hogy abban az időben „baloldali”, vagyis nemzetellenes kormánya lett volna Magyarországnak. Vagy mégis? Szerintem inkább bitorló és nem birtokló hatalom volt.
De az is tévedés lenne, ha egy szakrális vezért várnánk. Sőt, ez lenne a legnagyobb tévedés. Hiszen bebizonyította a „történelem”, hogy csak magunkra számíthatunk. Amit kivívunk, azt nem veheti el senki – idézhetném pontatlanul az utolsó erdélyi polihisztort
Csak az.
És az utat már egyszer megmutatták. Csak rá kell lépni. És ha lehetséges, ne válogassunk, hiszen nem hiába mondták a vén keleti bölcsek, hogy az útra rátalálni nem nehéz, csak válogatni nem szabad.
S akkor lehet, elér minket is az akarat diadala.
