Lobogó, vagy lóbog, ó?



Pontosabban: kinek mi jut. Még pontosabban: mit érdemel. Tréfásnak tünik a kérdés, ami nem is árt ebben a ködös – esős téli időben, azonban maga a tény, hogy alapvető értékekről vitázni kell egy úgynevezett „egységes” közösségben, már egy cseppet sem tréfás. Minthogy az sem, hogy egy fiatalságnyi időtartam kellett elteljen ahhoz, hogy...no várjunk csak, mihez is? Egyházi ingatlanok visszadásához? Valahogy hibádzik. Vagy az önálló erdélyi kataszter elkészítéséhez? Ilyesmire se emlékszem a közelmúltból. Esetleg anyanyelvű iskolahálozat kiépítéséhez? Hát ha eltekintünk az 1990-ben azon melegében kivívott egy – két eredménytől (mely nem is annyira az Rmdsz eredménye, inkább a korabeli forrófejű fiatalok győzelme), valamint a magyar állam által létrehozott Sapientia egyetemtől (mely szintén az Rmdsz ellenében alakult meg), akkor itt se a legjobb a helyzet. Hát akkor mire volt elég ez a 23 esztendő? Ha az mondom, arra, hogy jobban megismerjük a monolitmániás vezetők igazi arcát, talán egy picit közelebb járok az igazsághoz, azonban ez egyúttal szegénységi bizonyitványt kiállítása is egyben, mivel ha egy ellenség felismeréséhez majdnem egy harmincéves háború időtartama szükséges, akkor az minden, csak éppen győzelem nem. És a sors ironiájának folytán mégis annak kell tekinteni. Annak kell tekinteni, hiszen józanúl gondolkodó ember nem gondolta volna, hogy a Kelemen Hunor nevű commandante székely zászlót fog átadni egy román pártelnöknek, méghozzá egy kongresszuson, hogy irgalom anyja, ne hagyj el! (Megsúgom: nem hagyja, ugyanis vagyunk annyira naivak és megbocsájtók, hogy még egy román ezredesnek is képesek vagyunk békejobbot nyújtani – ez is szegénységi bizonyitvány) Persze, nem fog az a lobogó a szélben csattogni Crin Antonescu haciendájának tetején, de a pártfeladatok nevű füzetecskében jól fog mutatni, amikor majd a következő választáson fel kell mutatni valamit. Merthogy azt a hozzáállást, melyet V. Attila egykori gyanúsított „teljesített” az eljövendő marosvásárhelyi, március 10-i autonómiatüntetés kapcsán, minden bizonnyal nem fogják bejegyezni az említett füzetben, hiszen valahogy mégse mutatna jól, hogy éppen a zegységben a zerő fedőnevű szervezet tagad meg éppen egy kiállást az egységért. Igaz, ők ezt úgy értelmezik, hogy a magyarságnak már van egy hivatalos lobogója, a piros-fehér-zöld, ezért kár összezavarni mindent egy kék-sárga valamivel és mivel minden bizonnyal Frunda consigliere elmagyarázta nekik, hogy csupán értelmezése kérdése, hogy időnként mit tekintünk hivatalosnak, hát nem is akadéskodunk, legyenek boldogok ezzel a döntéssel. Hogy több mint valószínű, hogy jónéhány Rmdsz szimpatizáns éppen ezért nem fog eljönni a tüntetésre, az természetesen őket nem zavarja, hiszen az apró lépések politikájába nem fér bele egy bátor kiállás, főleg akkor nem, ha ez veszélyeztetné ingatag politikai létüket. Az persze természetes, hogy egy esetleges győzelem esetén az első sorban ők fognak virítani, és véres verejtékükről fognak szónokolni, de ha valaki képes volt Hajdú Győző pártirodájából egy magyar párt élére teleportálódnia, annak igazán csekélység egy ilyen bűvészmutatványt (újból) elkövetnie. És minden bizonnyal ott lesz a lobogó a kezükben. Hogy aztán később lecseréljék, amire éppen szükségük van: lóbogra, ha éppen az kell.

                                                      Bazdmegdemokrácia




Roppant érdekes szóval szórakoztattam magam az elébb: bázisdemokrácia. Bevallom, az elején valami olyasmire gondoltam, hogy a demokrácia alapjaihoz térnek vissza az ezt képviselők, azaz jobban kiteljesítik, feltöltik, értelemmel pakolják tele a már kiüresedett parlamenti képviseletet, aztán kiderült, hogy nem. Azazhogy de. Vagyis mégsem. De azért mégis. Zavaros? Meghiszem azt, ugyanis gyakorlatilag azt fuvolázzák füleinkbe a bázisdemokraták, hogy mindenről a közösségnek kell döntenie és ezt a megfelelő irgumburgummal keresztül is kell vinnie, kerüljön elé akármilyen hatalom is. Szóval akkor parlament, meg egyébb csicsásságok? Nem kell. Törvényszék és börtön? Avitt, ócska cucc – nem kell. Ami kell, az a bázisdemokrácia, hogy az utca egyik fele pirosra, a másik kékre fesse házait – na igen, ez korszakalkotó ötlet. Csak az a baj, kedves bázisdemokraták, hogy ezt már egyszer kipróbálták, méghozzá nem is annyira távol (sem időben, sem földrajzban) és valahogy nem műkődött. Valamikor a 30-as évek végén jutott eszében több agyalágyultnak, hogy ők aztán valóságba ültetik a megaszabadság elvét és ezentúl nem lesz sem király, sem parlament, sem ócska papok, sem oktatás, sem tudomány (ugyebár ez is kirekesztő az analfabétákkal szemben) és akkora virágzást hoznak a Pireneus félszigetre, hogy sejehaj. A következményeket tudjuk: megjelentek a komisszárok, az arénákban (szó szerint) apácákat koncoltak fel és habár be akarták szüntetni a pénzt, hamar rájöttek, hogy a cserekereskedelem nem kifejezetten műkődőképes. Igaz, akkor anarchizmusnak nevezték ezt az ideológiát. Na de most huppé és oké lesz minden! Lecseréljük a megnevezést és avitt mosdatlansággal (mert persze a mosdást is bázisalapon köll majd megszavazni) höbörgünk bele a világ szemébe, hogy szabacságot mindenkinek – elvégre ezt szavazta meg az utca, a körzet, a lakás. Igaz, addig tart ez a bázisizé, amig bele nem csöppennek a neohatvannyolcasok a törvényhozásba. Mert akkor megváltoznak. „Megfontoltabbak” lesznek és már nem a kisferencutca ¾ lakóinak azon kérdését képviselik, hogy legyen ingyen rezsi, hanem az addig általuk utált különféle bizottsági helyek elnökségi helyeiről, no meg juttatásukról folytatnak késhegyre menő vitákat. Esetleg korszakalkotásként sokfelé válnak, de ugyanabban a frakcióban teljesítik ki kisérdekű feladatukat: a meggazdagodást. Ja és persze: megszüntetik a helyesirasi szabályokat...Ennél fontosabb nincs is.