Hősök Tere
„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.”
(Márai Sándor: Mennyből az angyal)
„A kommunizmus az én szememben
és elképzelésemben csak a rablást,
a gyilkosságot, és mindenek előtt a
teljes vallástalanságot, és ezen
túlmenően az erkölcsi fertőt jelenti”
(vitéz Hindy Iván tábornagy, Budapest hőse)
Manapság kevés az igazi nagybetűs Nap. Az egykori Szent Király napjából lassan – lassan ismét Alkotmány- vagy Új Kenyér ünnep lesz, a Kárpátok ’44-es szeptemberi piros virágai senkit sem lelkesítenek és majdnem ott tartunk, hogy szégyelnünk kell március 15-ét az interszoc ünneprendezők miatt.
Manapság, amikor Európa boldogabb(?) fele konzumról, szupermárkettről, multiplex és egyébb popkorni kultúráról povedál, ideje megemlékezni olyan egyénekről, kik egy végzetes és szörnyen elvesztett háborúban is képesek voltak arra, hogy felhagyjanak a magyarságra oly jellemző törzsi torzsalkodással és erőiket egyesítsék egy bizonyos cél érdekében, mi nem egyébb, mint a végsőkig való küzdés a bolsevizmus ellen. Jelképek voltak ők, kik méltóan Narva hőseihez (utóbbiak 1944 januárjától júliusig védték Európát) kitartottak ama jelszó mellett, melyet manapság bizonyos körök elfeledni akarnak: „A hűség mindenek felett”.
Már 65 éve, hogy középeurópa egyik legszebb fővárosa nemet mondott egy rablóbandából álló, alkoholista csőcseléknek és a hozzá csatolódó, vérében is áruló söpredéknek. Már 60 éve, hogy egy nép ki merte mondani: Eddig és nem tovább! Már 60 éve, hogy a monarchia egykori fővárosa, Bécs, ennek a feláldozásnak köszönhetően ki tudta menekíteni hivatalnokait a Bajor hegyekbe.
Ma a Becsület Napja van. A Hűségé. Hozzátenném: a konzervatív nemzetközi hűségé, hisz a Várost (mely annyiszor megtagadta önmagát) az Egyetemi Zászlóaljak mellett a Florian Geyer SS hadosztály is védte. S ez utóbbiak nevét se illesse gyalázat, hisz akkor már szó sem volt nemzetiszocialista maszlagról, hanem a kultúra védéséről a barbárok ellen. Az utcák is erről suttognak, melyeknek kövein ha végigcsászkálunk, megannyi antibolsevista mártír (kik, ismételve hozzátenném: nemcsak magyarok voltak) kiált elkeseredettségében szemrehányóan hozzánk, magyarokhoz: hát ezért haltunk meg? Ezért a szörnyűséges konglomerátumért adtuk lelkünket, életünket és vérünket? Ezért a végtelenűl kizsákmányoló, Marxot megszégyenítő Európáért? A bankárokért, az egészséget eláruló, gyógyszer- és petróleumigazgatók által vezérelt tablettavilágért? A Leninhez arcilag és eszmeileg hasonló romániai, monolit- és hatalommániás költőért, valamint a pocakos délvidéki politrukk, illetve a felvidéki megélhetési főmagyarokért, tehát az egész hazát- és magyarságot aprópénzre felváltó quislingekért? Ezeket kérdik tőlünk a hősök és mi sajnos csak szégyenkezni tudunk. Meg csalódottan rábólintani: sajna ezért. Amit nem tudott megtenni az emberiség kollektív rémálma (pedig volt rá ideje 1947-től egészen 1989-ig), azt megtette éppen az az eszme amiért Hollósy-Kuthy László gyalogsági tábornok, Szentgyörgyi Dezső csatarepülő, Heszlényi „Öreg Puma” Károly vadászpilóta vívtak: az egyetlen és közös Európa. Nevüket gyalázat és kétség be ne sározza, hiszen hitükhöz méltóan közdöttek, nem az ő hibájuk, hogy a megmentett Európa odavetette magát Lev Mehlisz, Brezsnyev, Tolbuhin, Eisenhower és egyébb gyenge képzettségű önjelölt vezéreknek. Sajna, az egyesek által annyira kívánt Júrop is elfelejti ezt és nem lehet az emlékezetet semmilyen módon felfrissíteni...
Éppen ezért eme szent napon csak emlékezni akarok. A Hősökről. A Hindy Ivánokról. A Védőkről, azokról, kik még abban a rettenetes órákban is hitükhöz, magyarságukhoz, igazi Európájukhoz, örökös hazájukhoz (hisz ne feledjük: a haza még hazaárulók által sem veszhet el!), becsületükhöz méltóak maradtak!
Emlékezzünk a Hősökre. Gyújtsunk gyertyát, hisz kevés a fény...
