Én se irhattam volna jobban...


proli...

"Tetveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk a más népek sorsa."

Németh László
A proletariátus (latin proles „utód” szóból) kifejezést az alsóbb társadalmi osztály megjelölésére használják (tagjai a „proletárok”, röviden „prolik”). Eredeti meghatározásban azok az emberek, akik nem rendelkeznek vagyonnal. /Wikipédia/
És bizony igaz, hogy a tulajdon nélküliség szüli a felelőtlenséget, irigységet és követelőzést. /Dunaújvárosi online/. Az elégedetlenség általános emberi, de a hőbörgés igazi proli tulajdonság.
A meghatározásukra való törekvés célja, hogy rámutasson arra a szociológiai helyzetre, ami a tömegdemokrácián keresztül Magyarország kifosztásának társadalmi bázisát adja. Bizonyos esetekben nem egyszerű a meghatározás, bár vannak vegytiszta prolik, de lehetnek más genetikai-környezeti hatások is, amik nehezíthetik a felismerést. A proli egy olyan személytől elvonatkoztatható jelenség, fogalom, amely jellemzői, tulajdonságai, szokásai, reakciói által leírható. Nézzünk csak körül, a beazonosításra van esély, az önkontroll hiánya miatt a proli önmagát leplezi le.
Karl Marx a munkásosztály szociológiai meghatározására alkalmazta, a kommunista párt, a párt elit hatalmának fenntartására használta őket (és használja ma is). A proletárdiktatúra az egyik legkegyetlenebb (párizsi kommün, Sztálin és Rákosi, Pol Pot, Mao, Kun Béla, Kádár János) forma, lételeme a gerjesztett gyűlölet, az osztályharc (Lenin), eszköze az államterror, a besúgó rendszer (a proli szívesen feljelent), utópiája a kommunizmus, eszméje, hogy minden ember egyenlő (lásd tömegdemokrácia).
Gyakran ipari jellegű városban, annak lakótelepi övezeteiben élő, külső megjelenésében, gondolkodásmódjában, viselkedésében közönséges, igénytelen, szembetűnően műveletlen, mindezek következtében társadalmilag kedvezőtlen megítélésű, alacsony helyzetű személy. A szó jelentésbővülés révén az ilyen személyekhez társított jellemvonásokkal rendelkező (kínosan igénytelen, faragatlan) cselekvés, fogalom jelzője is lehet. /homar.hu - blog/ A lényeget itt látom, ezen jellemvonások, viselkedési minták alapján határozható meg igazán a proli. A bunkó proli érzéketlensége, nyerssége karakterizálja az egyént, önmagát magyarázva, tematizálja a fogalmat. A bunkó proliból hiányzik a társas együttélés alapjának tekinthető tolerancia, környezete sokat szenvedhet létezésétől. A proli dühös, önfegyelme nincs, primér ösztönreakciók vezérlik.
A proli számára a munkának nincs becsülete (csak meló), a prolira jellemző a munkakerülés, a lógás. Lumpen elem, élősködő. A proli legfőbb jellemzője, hogy a maslow-i igény kielégítési hierarchia alsó szintjein helyezkedik el. Ebből adódóan képtelen hosszú távon gondolkodni, nem látja át a nemzeti érdekek fontosságát. Mindezek miatt rövidtávú előnyökért cserébe könnyen rávehető, hogy saját (és az ország) hosszú távú érdeke ellen szavazzon. /nepszotar.com/
értsd még: prosztó, pronyó…
A lakótelepi proli a tömegdemokráciában fontos szavazóbázis, nem kizárólag, de legfőképpen a baloldal épít rá. A modoros, öntudatos proli a demokrácia adta térben képződik, álműveltsége könnyen leleplezhető, vitakultúrája nincs, sablonos, közhelyes válaszait a médiából szedi össze. Eszköztárában érvek helyett nem ritka az agresszió (az odamondott frankó), a primer érzésekre épülő, s arra ható hatásvadász félinformáció.
A proli célcsoport, a könnyen manipulálható, kábítható ösztönlény, az olcsón megvehető tömeg egy egysége. A kínai dömping és az olcsó tömegárú közönsége, az igénytelen bóvli vásárlója. Előfordulása így lényegében meghatározható. Nagy számuk miatt iparágak álltak rá kiszolgálásukra (pletykalapok, tévésorozatok, valóságshow-k, nagy áruházak gazdaságos termékei), fenntartásukra és újratermelésükre (balliberális kormányok). A televízió összenőtt a prolival, példaképeit ott találja (celebek), viselkedésmintáit onnan veszi (Dallas, Chuck Norris, Dopeman és Majka). A proli általában nem utazik külföldre (ha igen, az nem kis szégyen…), a tömegközlekedés, esetleg a Trabantot kiváltó Suzuki jellemző rá (Suzuki Swift – proli Jaguár). A prolinak magas a távhő- és az áramszámlája, viszonylag alacsony a vízfogyasztása.
Vannak államberendezkedések, amelyek segítik a prolisodást (analóg fogalom a földrajzi elsivatagosodás fogalmával), ilyen a gyurcsányizmus is, amely érdekei alapján vonja el az egyén fejlődésnek lehetőségeit. Az elvtársi tőkefelhalmozás hűtlen kezelése akkor végezhető hosszan, ha a tömegek kezelése hatékony manipulációkkal történik.
„A panelproli első vagy második generációs városlakó, gyökértelen, kiszolgáltatott élőlény. Azon a néhány négyzetméteren, amit a magáénak tudhat, nem tud készleteket felhalmozni, nem képes igazán megvédeni territóriuma határait, nem bír közösséggé szerveződni, és nem ismeri fel saját érdekeit. Mint ketrecbe zárt vadállat, elvesztette nemes tulajdonságait, ösztönei szabadulásra ingerelnék, de falakba ütközik, és beletörődött a változatlanba.
Választások idején a panelproli ugyanolyan szavazattal rendelkezik, mint a felelős, történelembe ágyazott, gondolkodó állampolgár. De az ő iksze vagy keresztje nagyon egyszerű módon tömegesen megvehető, meg kell ígérni, hogy csökkenni fog a gázár, lesz fűtéstámogatás, szociális segély” – írja az Új Magyar Szóban Krebsz János.
A proli elvár, a proli a gondoskodó államban hisz (a segély jár neki) és a jogait szívesen hangoztatja. A proli kisstílű, távlatokban nem képes gondolkodni, értékrendje így nem alakulhat ki. A proli nem akar más lenni. Igénye a másolt cd-dvd-n lévő B-kategóriás kínálatából leírható. A proli szereti a giccset, a Maónika showt, a focit, a kannás bort és a zsírszalonnát.
A proli turkálókból, vöröskeresztes ruhaosztásokból öltözködik, jellemző rá a mackónadrág, a lyukacsos atléta trikó (pörköltszaft díszítéssel), újabban izompóló, hamisított focimezek, idősebb nőknél a nejlon otthonka. A proli szívesen tetováltat magára igénytelen, klisés mintákat, lehetőleg jól látható testrészekre.
A tehetősebb prolik a plázákban vásárolnak, mobiloznak, szlenget használnak és anzágolnak, kérkednek a megvásároltakkal. A proli káromkodik, egyszerű tőmondatokkal és művelt füleket bántó nyelvhasználattal kommunikál (nák-nék, suk-sük stb.), így beszédéről, hangsúlyairól is könnyen azonosítható. A proli szereti a humort (az altesti humort, az egyszerűbb szóvicceket inkább) ami a kiszolgáltatottságának alkalmi oldószere.
A proli vásárol, fogyaszt, így a reklámpiac gyakran szólítja meg, egyszerű üzeneteit gyakran eredményesen sulykolja. A proli, ha nem is tud róla kozmopolita (internacionalista), a globális piac híve, egy dolog fontos számára: az ár. Azzal sodródik…
Ha a proli pénzhez jut, ha hatalmat kap, akkor is csak proli marad. A proli általában lúzer típus, munkahelyét gyakran elveszti (kiszámíthatatlan, fejlődésképtelen munkaerő), könnyen adósságspirálba kerül, egyik napról a másikra él, kölcsönökkel vegetál. A prolit a közvetlen környezete is a proli létben tartja (hatás-visszahatás). A proli a bankok extraprofitos hiteleinek is a célközönsége (lásd személyi hitelek). A proli akaratgyenge, így a szerencsejáték, a dohányzás és az alkoholizmus könnyen megtalálja, ezen kombinációk képi világa egy tipikus proli ábrázolás.
Bizony, a proli nagy barátja az alkohol, az olcsó alkohol (talponálló, kocsmahivatal). A leggyakoribb proli ital a sör, de nem válogat. A prolinak az alkohol megoldás (mint a gyermeknél, ha eltakarom a szemem, akkor nincs is ott…). "A proli ravasz. Nem hisz neked, bizalmatlan.” – írja Mensáros László 1982-ben a naplójában. A proli nem szívesen tart kapcsolatot más társadalmi csoportbélivel, kisebbségi érzését kompenzálja, ha teheti, bosszulja. Prolival ne barátkozz, nincsenek erkölcsei, nem tartja be a játékszabályokat, a proli, amint lehet, elárul Téged.
„A proli nemcsak a fölötte állóval szemben kegyetlen: a hasonló proli szomszédja éppúgy ellensége. Lesi, ügyeli, hogy mije van. Ha egy hamutartóval többje van, már följelenti, álmában megöli” – írja Mensáros László. A proli a saját anyját eladná.
Vannak jó szándékú, sőt, szerethető prolik is, lehetnek időleges vagy akár tartós megkapaszkodások, lehetnek teljesítmények, de ezek csak akkor jelentenek kilépést a proli létből, ha a korábbi közeget elhagyva, tiszteletet és erkölcsöt tanulva építkezik, s van elég hite és bátorsága ahhoz, hogy új életében otthonra találjon az alsó középosztály értékrendjében. A valóságban a jólelkű prolinak még nehezebb az élete, hisz környezetéhez nehezen alkalmazkodik, állandó kettősségben él, helyzete majdnem kilátástalan (az ilyenek becsülendő módon gyermekeiket taníttatják…).
Vannak olyanok, akiket a környezet, a genetika determinálna a proli létre, mégis van tartásuk, igyekezetük, becsületük. Olyan tisztességes munkásemberek, akik a lehetőségek hiányában nem tudnak fejlődni. Ők a fenti mérce alapján nem prolik. A belső tisztaságuk a garancia.
Jóna Dávid


(kuruc.info)

Józanész el is vissza nem

Már annyiszor megesküdtem, hogy nem, de aztán mégis...na szóval (hogy legyek én is trendi, a fenébe), valamelyik rossz pillanatomban rákattintottam a Transindex (hogy mikor fogják ezt a portált átnevezni az illőbb Francindexre, nem tudom) nevű összagymenésre, hogy lássam, mivel okosítják jelenleg a fiatalkorú nagyérdeműt. Mondom, már sokszor megesküdtem, hogy nem fogok ekkora baromságot elkövetni, lévén, hogy elég sok van a nevezett lap róvásán, kezdve Tomcat nevének odahamísításával egy aláírásgyűjtő listára, folytatva a sok nyegle, magyartalan „modern” megfogalmazásokon át egészen a különféle agyament barlangblogokig. Nem mondom, biztos vannak, akiket elbájólnak az ilyen „trendiségek”, de jómagam a hányinger és az unalom kettőse között leledzek, mikor korunk megmondóembereinek szokásos színvonaltalanságait olvasom. Főleg ezek az agyfüttyentések képesek arra, hogy kicsapják a biztosítékot, pláne, ha olyasvalaminek vannak beállítva, amit régen szakdolgozatnak neveztek. Szóval, visszatérve mondandómhoz, rákattintok a fenn nevezett kloá...oldalra és a következő, mesteri szakdolgozat szökken béfelé a szemembe: A székely szinglik és a magyar média. Nem vicc, hölgyeim és uraim, az elkövető homunkula (neve maradjon a jótékony homályban) szakdolgozatot ír egy olyan valamiről, melyért egy jóravaló múltban kedélyesen nyakon csapták volna. Arról, hogy miért kell egy szakdolgozatban idegen szavakat használni, már nem is beszélek. Hogy most milyen egy „szingli” (brrr...) azt természetesen nem tudjuk meg, mivel jó libertinista módon (hiszen tévés riporter a lelkem) főként az előítéletek kerülnek napvilágra, hogy milyen mocsok a székely, nem tiszteli a független nőket, még mindig „a medve nem játék, az asszony nem ember” mondókánál tart (ajánlom a szakdolgozat elkövetőjének, hogy ásson egy kicsit mélyebbre az „asszony”szót illetően és meglepő dolgokra fog rábukkani, mely még az ő szingli-feminin lelkét is megnyugtatja), meghát milyen kényelmetlen az a terhesség (ez igaz: a terhesség kényelmetlen. Az áldott állapot már nem az.), bezzeg milyen jó egyedül lenni, több a zsózsó, sötöbö. Az is megér egy misét, hogy jelen tudóskánknak eredetileg a médiához kapcsolódó területről kellett vón’ írnia, de „arról a területről nem volt ötletem” – vallja korunk Pulitzer reménysége. Hát igen, egy riporter arról híres, hogy nincs ötlete a médiáról. Persze, van egy kicsi dafke álláspont is a cikkentyűben, hogy aszongya, az ötvenes profeszorok mosolyogtak a témán (szerintem inkább herótjuk volt), de persze a hiperlázadó ezzel nem törődvén megírta – és most jön a netene! – sőt még egy novellapályázatra is beküldte a szakdolgozatát. No persze, nem csak csupán a nyers dolgozatot, hanem annak alapján írt egy valamit, ami még különdíjat is nyert!
Megvallom, kíváncsiságom legyűrte – ismét – egészséges undoromat és megtekintettem a szóban forgó elkövetést is. Férfiasan be kell vallanom, hogy az írásban van valami, csakhogy ahogy az egyszeri kritikus mondta vala, én sem tudom eldönteni, hogy mi mozog a szerzőben: kukac, vagy tehetség. Érdekes, hogy nemcsak a szingliség paneagricusa van a nyertes (oppardon: különdíjas) műben, hanem a metélt fütyi előnyei (szigorúan tapasztalati alapon – őmaga írja), enyhe írónia a hormonkezelt csirkemellről és egyébb ilyen magasröptű gondolat, melyekről nekem, a földhözragadt mucsainak még lövése nincs.
Egy szó mint száz: akár szak, akár dolgozat, akár novella, a betűk nem azért valók, hogy unalmunkban egymás mellé pakoljuk, ejszen csak kijön valami alapon. Persze, ha valaki ezt akarja tenni, lelke rajta. Ha szingli, akkor pedig egyesen kötelező az ilyesmi. De akkor se ártana olvasgatni valamit. Erotikus irodalmat is akár, kezdve Aretinoval, folytatva Janus Pannoniussal és zárva (neeem, neeem Bolgár Györgyel, hanem) Pauline Réage-al vagy Lautrémont-tal. Vagy tanulmányozni ama gyönyörű képet, melyet cikkem elejére fabrikáltam. Hogy tudjuk ki röhög ki.

Bűn és amatőrizmus

Amikor még régebb hallottam – olvastam a hajcihőt a Biszku Béla (azaz a Bűn és büntetlenség) film során, azt hittem, hogy végre valami igazán tökönrugós valamit fogok látni, főleg azután, hogy „Béla bácsi” rokonai személyiségi jogokra hivatkozva a film betiltását követeltét. Nos, most, amikor túl vagyok az egy órás kínlódáson (igenn, sajna nem szolgált örömömre a film), hát...valami furcsa érzések kínoznak. Furcsák, mivel sem kielégülést, sem haragot, sem sajnálatot, sem semmit sem érzek az egész produkció kapcsán. Abban még talán találnék valami fineszeséget, hogy a két rendező „átvágta” a volt belügyért és úgymond hamis indokkal készített vele interjút, de ahogyan a két fiatal filmes viselkedett, pontosabban hátrált meg és került padlóra a Biszku Bélával való konfrontációban, arra csak egyetlen szó akad: szánalmas. Illetve még egy: amatőr. Talán még egy: felkészűletlen.
És itt van a legnagyobb hiba, ami nézhetetlenné teszi a filmet. Ha egy rendező nem rendelkezik a megfelelő tárgyi tudással, hát üsse kő, még elnézné az ember neki, ha azonban hebeg – habog és folyton belesétál az alany állította csapdákba, akkor azonban sürgösen gondolkoznia kell(ene) egy pályaválasztási tanácsadóval való konzultációra. Valamikor régebb olvasgattam egy volt népbíró könyvét (Bernáth Zoltán: Justitia tudathasadása), melyben a szerző egy társa Bárdossy tárgyalása után azt jegyzi meg, hogy őneki fogalma sincs arról, hogy ki vol Bárdossy, de az tény, hogy kihallgatásán felmosta a padlót az összes népügyészekkel és népbírákkal. Nos, valami ilyesmi történt jelen filmünkben is, azzal a különbséggel hogy most nem egy kiváló politikus, hanem egy pár elemis és polgáris (a politikai főiskolát nincs amiért számításba venni) politrukk mosta fel a padlót két fiatal filmessel. Ha ugyanis, ha valaki (legyen mégolyan fiatal is) nem tud válaszolni a „mi a forradalom?” kérdésre, az jó ha beiratkozik egy középiskolai történelem tanfolyamra, illetve, ha Biszku azon csapdájára, hogy összemosson jogi eszközöket a politikai eszközökkel csak annyit tud habogni, hogy „de hát százezer embert ítéltek el!”, akkor már tényleg keveset lehet ehhez hozzátenni. Különben ez a „hányembertöltekmeg/ítéltekel?” árnyékbokszolást „tetszett” a legjobban, ugyanis a tisztelt alkotópár nem elég, hogy beleesett egy mennyiségi szájkaratéba, arra már nem futott a kérdezési tudományukból, hogy feltegyék azt a magát értedődő kérdést, hogy ha ez a megtorlás volt a legnagyobb, akkor miért nincs arányban az elpusztult áldozatok (értsd: ávósok, pártemberek) száma a kivégzetekével. Ugyanis tudomásom szerint 1848 – 49 – ben több császári harapott a fűbe mint az a feltételezett 3000 1956 – ban, hogy a 2 – ik világháború orosz áldozatairól ne is beszéljünk.

Azonban azt végképp nem értem, hogy miért akarták letiltani Biszku hozzátartozói a filmet. Ha az alkotók kérték volna, azt még megérteném...

Rasszifoci, vuvuzele

Mikor az ember azt hiszi, már annyira megedződött az ilyen – olyan polkorrekt marhaságokon, hogy nem fogja felizgatni semmilyen ezirányú hír, tett, akármi, súlyosan csalódik. Azt hittük, hogy a néger, vagy „negro” szupertoleráns megnevezés? Csudát, az „african-american” az igazi! (Nem tudom, mit szólnak ehhez az igazi „americanek”, azaz az indiánok, de a polkorr úgy látszik nem terjed ki az ők jogaikhoz.) Zavart, hogy a rendőrfőnök a filmekben minden néger, oppardon afrikai-amerikai? Hát most már az is tilos a hómoffrízben, hogy nemzetiségi listát állítsanak a börtönlakók tekintetében. Ezekre még akár legyinthet is az ember fia, hogy tessék, ők főzték, ők egyék meg, nekünk hagyjanak békét az ilyen butaságokkal. Legyinthet, ha nem tudná, hogy már ez is beleütközik a polkorrba. Történt ugyanis, hogy az idei vébét megelőző egyik focimeccsen a bíró nem vette észre hogy egy – kimondani is szörnyű – fehér játékos „rasszista gesztust” nyílvánit egy szegény sötétbőrű játékos felé, melyre aztán lett irgum-burgum és egyébb finomság, a gonosz (és minden bizonnyal ku – klux – klán tag) bíró fel is függesztetett, a béke pedig dúlt tovább.
Már ez az eset is megérne egy pár keresetlen szót, de a polkorr még „érdekesebben” műkődött tovább. Ugyebár, megkapta jelen évben Dél Afrika a jogot, hogy megrendezze a négyévenként soros focivébét, mire egy pár, minden bizonnyal rasszista felhang is elhangzott, hogy azért talán még sem lenne okos gondolat egy olyan országban ekkora tömeggyűlést rendezni, melynek városai a világ legveszélyesebbjei közé tartoznak. Persze, a letorkolás példásan meg is történt, megspékelve egy csomó jótanáccsal, melyek közül kétségkívűl az újságíróknak szánt volt a legfelemelőbb: csak rendkívűl indokolt esetben hagyják el a szállodát. Ugyebár, az újságíró, arról nevezetes, hogy négy fal között éli le életét... De volt ennél szebb eset is, amikor a délafrikai taxisok (amolyan helyi maxi – taxikat üzemeltetve) azon háborodtak fel, hogy a különböző focicsapatok saját autóbusszaikkal fognak közlekedni. Retorzióként még azt is kilátásba helyezték a derék fekák, hogy megtorlást fognak elkövetni. És egy olyan országban, ahol a bűnőzők jobb rádió adó – vevővel vannak felszerelve, gyanítom, hogy nem csak üres fecsegésre gondoltak.
Na, de eljött a várva – várt nap és elkezdődött a fieszta, melynek első meccsét nézve – hallva előszőr megint a tévémre kezdtem gyanakodni, hogy elromlott a hangrendszere, ugyanis olyan dongókoncertet „élveztem”, hogy csak na. Szerencsére a spíker megnyugtatott, hogy ezt a csodálatos élményt nem a rovarok, hanem a „vuvezelék” okozták, lévén, ez egy hagyomány az országban. Ha hagyomány – üsse kő, naivkodtam, fújják csak, bizonyára így lelkesítik csapatukat (ugyanis a nyitómeccsen Dél Afrika csapata volt az egyik résztvevő), majd a következőn ejsze csak lesz egy icipici csend. Az eredmény gondolom mindenki előtt ismeretes, aki a következő meccseket is megnézte, azonban nem ez az érdekes, hanem a focisták reakciója, akik lévén nem annyira nyitottak, néhány kereset szót intéztek a rendezők felé, megkérve őket, hogy pakolják ki eme csodatrombitásokat a lelátokról. Ha valaki azt hiszi, hogy kérésük meghallgatásra lelt, akkor csalódik. „Sőt, miazhogy” – egy klasszikus idézve – meglehetősen fel is háborodtak, hogy a botfülű játékosok nem díjazták ezt a felemelő népszokást! Hogy most ezek után milyen pazar hangok fognak elhangzani egy elkövetkező vébén, nem világos előttem, de gyanítom, hogy ha az elkövetkezőkben teszem azt Kongó kapja meg a rendezési jogot, kapunk majd tam – tam dobot bőven. S igazuk is van. Elvégre a fehér emberrel bármit meg lehet tenni és hülye (bocsánat: hűje), aki meg nem próbálja.

Für Alle Fälle

Habsburg Károly főherceg, Schweidel, Maderspach, Westhoff von Echthausen, Mackensen, Leineng – Westenburg, Gille – folytassam? Értelmetlen, hisz a nevek jó része semmitmondó. Ismeretlen. Elfeledett. Annyit vehet észre róluk a nyelvekben egy kicsit jártas ember, hogy valahogyan egy népből származnak. Na és akkor mi? Semmi drága feleim, semmi az ég adta világon. Azaz...egy valami talán. Egy csepp. Egy kicsi. Annyi, hogy valami közük volt a magyarsághoz. S csodák csodája, ez a köz valami olyasmi, hogy mellette is harcoltak. Ja, igen valami Schweidel – kapja fel most fejét a márcziustizötös magyar, mintha ott lett volna egy Arad nevű helyen, de hát ez természetes, mert magyar, ugyi? Ugyinak ugyi, csak éppen ott hibádzik, hogy nevezett úriember csak tolmács útján beszélt azokkal akikért harcolt. Na jó, hát egy, de a többi – lehetne rákérdezni. Ki a fene az a Károly? Átkozott Habsburg, kiket illik elátkozni könnybelábadt Rákóczy és Kossuth ünnepeken? Átkozott lehet, hogy az, de illető állította meg a fenevad Jourdant és a rettenetes Francia Forradalmat (melyet egyes ultralibsi és vadbal állatok a mai napig sem állanak „Nagynak” nevezni. Bár igaz. Nagy volt. Nagy a butaságban). Oké, hát kettő. De a többi? Maderspach, Mackensen, Westhoff, ki a rák őkegyelmék? Hiszen nem erőst szónokol róluk a történelemkönyv. Fura németek, ez igaz. Sőt, helyesbítek, nagyon is furák, mert mindannyiuk rokonszevvel harcolt a gonosz és undorító, meg még tessék jelzők tenni, germánok oldalán Hunniáért. A sorban első helyen nevű illető, egy Ferenc nevű nem átallott hű osztrák lévén Kossuth mellett fegyverbe szállni, kései unokája a Westhoff nevűvel meg gerillacssapatokat szervezett 1918-ban a délerdélyi Vulkánban a román hordák ellen, Leinengen szintén derengős név kéne, hogy legyen, hisz ő is (a legendák szerint) sörözött ama 13-al, Mackensen pedig 1916-ban vette ki a részét a honvédelemben. Valami aprócska Keleti Kárpátok védelmével, ha jól emlékszem. Aztán egy csűrhét felkergetett Jászvásárhelyig, aholis kijelölte lakhelyüket, őmaga meg okkupálta Bukareschtet.

Na de minek ezek a nevek? Hisz oké, hogy mellettünk harcoltak, de minek vesztegetni szót erre? Van nekünk magyar bánat, sírva vígadás épp elég, ünnepnapokon megtetőzve ezt Székely Himnusszal, nemde? Dehogynem, drága feleim szép magyar vitézek, van elég. Tán még túl sok, ejsze. Amiért kibuggyant belőlem mindez, az Kis- magyarország Sólyom nevű ideiglenes helytartója cselekedete miatt történt. Pontosabban egy idióta, szörnyű és talán meg sem történt esemény átgondolását tiltó cselekedete miatt. Amit vígan, örömködve szavaztak jobb és balfélen egyaránt. Hogy hollokauszt csak egy van és...az ő prófétája. (A pontok helyére tessenek bárkit odaképzelni, nem fűlik fogam sajtóperekhez.) De 13 millió német kitelepítése Magyarországból, Csehszloviákból, Lengyelországból az smafu, ugyebár?
Smafu biza. Szóra sem érdemes. Kommunizmus áldozatai is smafu, meg a többi. A Gáza nevű helyen is csak kedélyes mászkálás van, ez utóbbit el is felejtettem. Hiába, felejt az ember, ha nem sajátjai vannak bajban.
S akkor miért is dühöngtem egy jó nagyot? Azért, mert az írás elején felsorolt nevek közül dédapám is ott található. Az ő agyvelejét is kiloccsantották Dum – Dum golyóval „véletlenűl” a hős román csapatok, mikor bányaigazgatóként munkába ment. Igaz, Karl Weshoff von Echthausen vulkáni elhantolásakor egy ezred megszálló katona is ott volt rendet biztósítandó. Mármint az ő rendüket. Az rendetlenségüket.
Úgyhogy engem megint megsértettek. Nem előszőr, ezért inkább legyintem kellene, hisz történt már ilyen. De nem egy állameknöktől. Egy magát magyarnak tartó állam elnökétől.

Hősök Tere



„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.”
(Márai Sándor: Mennyből az angyal)

„A kommunizmus az én szememben
és elképzelésemben csak a rablást,
a gyilkosságot, és mindenek előtt a
teljes vallástalanságot, és ezen
túlmenően az erkölcsi fertőt jelenti”
(vitéz Hindy Iván tábornagy, Budapest hőse)


Manapság kevés az igazi nagybetűs Nap. Az egykori Szent Király napjából lassan – lassan ismét Alkotmány- vagy Új Kenyér ünnep lesz, a Kárpátok ’44-es szeptemberi piros virágai senkit sem lelkesítenek és majdnem ott tartunk, hogy szégyelnünk kell március 15-ét az interszoc ünneprendezők miatt.
Manapság, amikor Európa boldogabb(?) fele konzumról, szupermárkettről, multiplex és egyébb popkorni kultúráról povedál, ideje megemlékezni olyan egyénekről, kik egy végzetes és szörnyen elvesztett háborúban is képesek voltak arra, hogy felhagyjanak a magyarságra oly jellemző törzsi torzsalkodással és erőiket egyesítsék egy bizonyos cél érdekében, mi nem egyébb, mint a végsőkig való küzdés a bolsevizmus ellen. Jelképek voltak ők, kik méltóan Narva hőseihez (utóbbiak 1944 januárjától júliusig védték Európát) kitartottak ama jelszó mellett, melyet manapság bizonyos körök elfeledni akarnak: „A hűség mindenek felett”.
Már 65 éve, hogy középeurópa egyik legszebb fővárosa nemet mondott egy rablóbandából álló, alkoholista csőcseléknek és a hozzá csatolódó, vérében is áruló söpredéknek. Már 60 éve, hogy egy nép ki merte mondani: Eddig és nem tovább! Már 60 éve, hogy a monarchia egykori fővárosa, Bécs, ennek a feláldozásnak köszönhetően ki tudta menekíteni hivatalnokait a Bajor hegyekbe.
Ma a Becsület Napja van. A Hűségé. Hozzátenném: a konzervatív nemzetközi hűségé, hisz a Várost (mely annyiszor megtagadta önmagát) az Egyetemi Zászlóaljak mellett a Florian Geyer SS hadosztály is védte. S ez utóbbiak nevét se illesse gyalázat, hisz akkor már szó sem volt nemzetiszocialista maszlagról, hanem a kultúra védéséről a barbárok ellen. Az utcák is erről suttognak, melyeknek kövein ha végigcsászkálunk, megannyi antibolsevista mártír (kik, ismételve hozzátenném: nemcsak magyarok voltak) kiált elkeseredettségében szemrehányóan hozzánk, magyarokhoz: hát ezért haltunk meg? Ezért a szörnyűséges konglomerátumért adtuk lelkünket, életünket és vérünket? Ezért a végtelenűl kizsákmányoló, Marxot megszégyenítő Európáért? A bankárokért, az egészséget eláruló, gyógyszer- és petróleumigazgatók által vezérelt tablettavilágért? A Leninhez arcilag és eszmeileg hasonló romániai, monolit- és hatalommániás költőért, valamint a pocakos délvidéki politrukk, illetve a felvidéki megélhetési főmagyarokért, tehát az egész hazát- és magyarságot aprópénzre felváltó quislingekért? Ezeket kérdik tőlünk a hősök és mi sajnos csak szégyenkezni tudunk. Meg csalódottan rábólintani: sajna ezért. Amit nem tudott megtenni az emberiség kollektív rémálma (pedig volt rá ideje 1947-től egészen 1989-ig), azt megtette éppen az az eszme amiért Hollósy-Kuthy László gyalogsági tábornok, Szentgyörgyi Dezső csatarepülő, Heszlényi „Öreg Puma” Károly vadászpilóta vívtak: az egyetlen és közös Európa. Nevüket gyalázat és kétség be ne sározza, hiszen hitükhöz méltóan közdöttek, nem az ő hibájuk, hogy a megmentett Európa odavetette magát Lev Mehlisz, Brezsnyev, Tolbuhin, Eisenhower és egyébb gyenge képzettségű önjelölt vezéreknek. Sajna, az egyesek által annyira kívánt Júrop is elfelejti ezt és nem lehet az emlékezetet semmilyen módon felfrissíteni...
Éppen ezért eme szent napon csak emlékezni akarok. A Hősökről. A Hindy Ivánokról. A Védőkről, azokról, kik még abban a rettenetes órákban is hitükhöz, magyarságukhoz, igazi Európájukhoz, örökös hazájukhoz (hisz ne feledjük: a haza még hazaárulók által sem veszhet el!), becsületükhöz méltóak maradtak!

Emlékezzünk a Hősökre. Gyújtsunk gyertyát, hisz kevés a fény...