A barackosban


Van, amin még a mai napokon is az embernek a fia megdöbben. Nem, nem fejbelövésekre, pár tonna bombára, vagy olyan ínyencségekre gondolok, hogy a hős ámerikai tengerészgyalogos megint a földdel tette egyenlővé egy afgán falut. Főleg ez utóbbi nem „ér” sok karakter pocsékolást, a drága jó felszabadítók úgymond nap – nap után megteszik ezt a kötelező lelkigyakorlatot, ami érthető is frusztrált lelküktől, hiszen mégis sértő a kőszáli sas fiainak, hogy se lopakodókkal, se kémrepülőkkel nem képesek egy szakállas – turbános had gerilláin túltenni.
Nem, a sokkal szebb, ezután következik. Bár, azért elöljáróban feltennék egy kérdést: mit szólt volna a közvélemény (ugyanis erre van alapozva az egészt Barack-os legenda), ha anno 1945-ben egy Henrich Himmler nevű úriembert Béke Nobeldíjra emeltek volna, hisz az illető is elengedett pár ezer zsidót különféle koncentrációs kényszerszabadságoló helyekről. Nem erőssen lelt volna támogatóra az ötlet, nemde? De most láss csodát, drága világ: egy legalább olyan aljas és háborút folytató világhatalom guruja az emberek közti együttműkődés ösztönzéséért (ez utóbbi szó nagyon tetszik nekem), na meg a nemzetközi diplomácia terén elért sikerekért és természetesen a közel – keleti békefolyamat újraindításáért nyerte el ezt a mindinkább inflálódó díjat. Persze, a guantanamói cserkészparadicsom attól műkődik (az nem bezárást jelent, ha egy – két résztvevőjét bizonyos csatlós orszogákba teleportálják), Afganisztában is ropognak még a fegyverek és Izrael se arról kerül a világsajtó címlapjaira, hogy kivonul Gázából.
Na de kéremszépem, újraindult a békefolyamat. Műkődnek együtt serényen (M 16-osokkal az oldalukban) a világ államai és közeleg a paradicsom, hát nem ezen kéne örülni? Nem tudom, észrevették, Usrael jelenlegi látható helytartója csupa feltételes cselekedetért kapta a plecsnit. Ösztönzött valamit, beindított egy másikat (persze, szigorúan Irgun leszármazott tanácsadója figyelő szemei alatt), de hát ez olyasmi mint a meteorológia: vagy bejön, vagy nem. (Bár azért lehet némivel pontosabb az utóbbinál: az néha bejön).
De most lesz egy új plecsnis, akihez még jobban kell dörgölőzni, ellenkező esetben olyan béke kerekedik reánk, hogy attól Isten óvjon. Hm. Lehet mégis tudnak valamit abban az elfuserált lelkű országban. Mármint a tanácsadók, persze.

A menekülő józanész

Ha jól emlékszem, valamikor a század elején írt Karinthy Frigyes ilyen címmel egy paródiát valamelyik pályatársáról. Szegény, sajna nem ebben a az „európainak” csúfolt huszonegyeddikben élt, mert akkor igazán elemében érezhette volna magát, főleg ami a politikai publicisztikát illeti. Nem mondom, ő is talált saját korában sok kipécézni valót, főleg ami hazafias ömlengéseket illeti, de – ismétlem – most röhögött volna igazán. Történ ugyanis, hogy egy pénteki napon (október másodikán pontosan) jobb dolgom nem lévén városkánk egyik napilapját kezdtem olvasgatni. Buta szokás, jól tudom, mással is el lehet ütni az üres órákat, de hát én sem vagyok tökéletes, bármennyire is szeretném azt hinni magamról. Nos, olvasgatván a fenn említett sajtóterméket (mely különösen infantilis sms oldaláról és tucathoroszkópjáról híres), egy olyan paenegricus döfte ki szememet, melyért még egy Păunescu nevű, Ceaşuscu egyik volt udvari költője is megnyalta volna összes ujját. Hogy ki követte el a cikket (ha ugyan annak nevezhető), az most maradjon a jótékony homályban, ugyanis az illető sajtómunkás messze nem érdemli meg, hogy nevét említsem, de az az alpári ülepnyaló hozsannázás, melyet elkövetett, már megér egy pár szót.
Városkánk mélyen tisztelt polgármestere, ugyanis egy napon, más teendője nem lévén, úgy döntött, hogy felszólalást követ el Budapest jobb napokat is megért országházának felsőházában. Persze, nem ilyen simán, ahogy azt én most leírom, hanem székelyruhásan, jólmegmondósan és persze kellően diplomatikusan is, hogy azért olyan nagyon sok kellemetlenséget ne lődőzzön Magyarország politikusaira, mert ugye ki tudja, és, mert ugye, nem illik. Nos, ebben még – talán – semmi kivetnivalót nem talál az ember fia (leszámítva persze azt a tényt, hogy inkább itthon tegye a dolgát), de ahogyan az az egyszeri sajtómunkás betudósított nekünk a polgármester megaszondásáról, hát, az finoman mondva, nem semmi. Már maga a cím (Egy székely Pesten) hallatán is azt gondolná az olvasó, hogy Gáll Sándor feltámadt és honvédjaival úgy döntött, szétvág a bűnös városban, vagy legalább leráncigálja a pultipusról a sok hazaárulót, de meggondolván magát csak atyain megfedte őket és felhozta a „'zegységben a zerő” örökérvényű Rmdsz mantrát. Azonban az, ahogyan felhozta (legalábbis a cikkíró szerint), az valami fenomenális. „Makulátlan fehérségű buggyos székely ingben”, „nem köntörfalaz, és nem is vár kitörő tapsot, egyszerűen rámutat” – mire is? – a „zegységre” az esszefogásra, arra, hogy ne „éleslátásunkat (ammegmi – kérdezni az egyszerű székely, aki nem megy fel Pestre) ne könnycseppel tompítsuk”, a kutyafáját ennek a beste világnak és legyenek testvérek esment, no!
Komolyan mondom, mikor előszőr néztem át az irományt, paródiára gondoltam. De ismervén a cikkíró kvalitásait, kénytelen voltam elvetni ezt a gondolatot. Nem, kérem itt egy halálkomoly „állásfoglalással” nézünk szembe. Bátor ember az illető, nem kritizál gyáván, hanem hősiesen védi megválasztotja (vélt) erényeit. Na, ettől gyulad ki a papir és néz sárguló irigységgel a cikk elején említett udvari költő, hisz ekkora dícséretet tán még ő maga is csak ünnepon tudott kiizzadni magából. Ami persze esetében érthető, hisz neki az udvari státus már megvolt. Gyanítom, hogy a csíki hozsannázó esetében ez még nincs meg, ezért pedig talpalni, illetve nyelvelni kell szaporán és akkor meglesz az áhított hoppmesteri állás. Vagyis a szóvivőjé.

Az akarat diadala


A méltósággal teli urak bevonultak a régi császárváros Belvedere nevű palotájába és helyrehoztak egy óriási hibát, mely húsz évvel azelőtt esett és mely olyan tályogként éktelenkedett a korabeli Európa arcán, mintha a tengeren túli elnök a benne levő betegségét és a korcs nyugat európai a gyűlöletét vetítette volna ki arra a Kárpát – medencére mely évszázadokon keresztül védelmezte az utóbbit és méltatlan elődeit mindenféle bajtól.
A méltóságteljes urak azonban nem gondoltak egy akkor aprócskának tűnő, ám valójában rettenetes hatalomra: azokra az öltönyös urakra, kik egy New York nevű város obskúrus utcájában osztottak – szoroztak és zsaroltak mindenféle hatalmasságot.
A latin császár és a germán király pedig beleesett a csapdába és magával rántotta Közép – Európa utolsó lovagját, akinek csupán jó szándék vezérelte útját és arra az eszmére tette fel életét, melyért oly sokszor kockáztatta azt: az egyetlen és igaz Kárpát medence egyben tartása.
Persze, így több mint hatvan év távlatából könnyű lehet okosnak lenni és osztani észt, mindenféle áporodott aromájú „korrekt” ideológiát harsogni, ám mindez hiábavaló és reménytelenül ócska egy dolog.
Ugyanis azon a bizonyos augusztus 30 – i napon nemcsak egy (aprócska, igaz) helyreigazítás történt, hanem egy új irány felé való reményteljes út kezdete is, mely - igaz, később csúnyán összekuszálódott - lámpást adott a következő nemzedékeknek.
Éppen ezért nem akarok gondolni az 1940 – es esztendők után 4 – 5 évre lecsapó katasztrófára, nem akarok gondolni se az öltönyösök machinációjára, és nem akarok gondolni a mai beolvasztó, rettenetes nyú orderre se.
Nem.
Csak arra a bizonyos napra. Csak arra, hiszen - tetszik, nem tetszik - az a nap nem csak arról szólt, hogy Kolos vezér városa, Babba Mária otthona, vagy a mindörökké lázadó Opour nemzetség sasfészke visszatért az Istar kapuját is otthont adó országhoz. Igaz, ez is benne volt, sőt, első látásra ez csalta ki az örömkönnyeket az emberek szeméből, azonban ez csak egy felszín volt.
A mélyebb, az igazabb és éppen ezért istenibb eredmény azonban más volt: megfelelő (és szakrális!) kezekben a hatalom áldást jelent.
Ezért nem sikerült utána áldani sajna egy vezérnek sem. Nevükben van a kulcs, hiszen egyikük sem birtokolta, csupán bitorolta a hatalmat. Ha pedig valaki arra gondol, illetve azzal mentegetőzik, hogy „nem volt alkalmas pillanat”, annak csupán két évszámot mondanék: 1993 és 1999. Egyik a tákolt Csehszlovákia, másik a nem kevésbé tákolt Jugoszlávia szétesése. És még azt sem lehet mondani, hogy abban az időben „baloldali”, vagyis nemzetellenes kormánya lett volna Magyarországnak. Vagy mégis? Szerintem inkább bitorló és nem birtokló hatalom volt.
De az is tévedés lenne, ha egy szakrális vezért várnánk. Sőt, ez lenne a legnagyobb tévedés. Hiszen bebizonyította a „történelem”, hogy csak magunkra számíthatunk. Amit kivívunk, azt nem veheti el senki – idézhetném pontatlanul az utolsó erdélyi polihisztort
Csak az.
És az utat már egyszer megmutatták. Csak rá kell lépni. És ha lehetséges, ne válogassunk, hiszen nem hiába mondták a vén keleti bölcsek, hogy az útra rátalálni nem nehéz, csak válogatni nem szabad.

S akkor lehet, elér minket is az akarat diadala.

KI ES EZ A RADAGAS?

1. Rejtélyes figura. Állítólag egyike azon öt istarnak, akiket Eru küldött Középföldére, hogy segítsenek az embereknek Szauron árnyéka ellen. Túl sokat nem lehet tudni róla, mert elbűvölték Középfölde állatai, ezért hűtlen lett feladatához és a vadak közé költözött – kiválóan ismerte az állatok nyelvét. Neve Númenor ősi nyelvén „vadak barátját” jelent. (További információk Tolkien „Gyűrűk Ura” illetve „A Gyűrű keresése” krónikáiban olvashatók eme különc figuráról.)

2. Egy másik magyarázat szerint a nyugati szlávok egyik fő istene. Neve többféle formában maradt fenn: Radigast, Redigaszt, Reidegast, stb. Az erőt és a becsületet védi; kezében sarlót tart, (kalapácsot soha!) mellén bikafej található kitárt szárnyú hattyúval.

_____________________________________________________________

E’ VAGYOK ÉN!

Másképpen Panzergeneral. Vagy Fekete Herceg (Black Prince). Esetleg Sir Flamelord, illetve Metalwarrior – aki egyesek számára Grausam Géza néven ismert. Hogy miért ilyen sok? Mivel az istarok (akiket egyesek felelőtlenül csak mágusnak neveznek) közel állnak az istenekhez, ezért valódi nevük rejtve kell maradjon a be nem avatottak előtt, hisz rettenetesen nagy a megnevezés hatalma. Amúgy mostani életem 1973 június 11-én kezdődött egy hideg nyári napon. Nevezetes esztendő volt, mivel pár hónap után (pontosabban szeptember 2-án) egykori krónikásom, Tolkien eltávozott az élők sorából. Minden bizonnyal Eru hívta magához, hogy számadást tegyen földi dolgairól.
Az azóta eltelt idő alatt voltam óvodás, iskolás, egyetemista, botcsinálta fűzfapoéta, jelenleg meg tanárként tevékenykedek igazi arcom és származásom álcázásából kifolyólag.
Mostanság II-ik világháborús könyveket bújok, mivel elegem van abból az agymosásból, melyet balliberális homonkuluszok töltögettek fejembe az elmúlt 28 év alatt. Kíváncsi vagyok az igazi teuton hősökre, Guderianra, Rommelre, Sepp Dietrichre és társaira. Valószínűleg ez is megmagyarázza, hogy kedvenc állataim (lásd ott) miért a királyi vadak.
Ami egyéb viselt dolgaimat illeti, hozzátartozik még az újságírás, illetve jelenleg egy prózakötet kiadása. Miért es ne? Verseskötetek már voltak, a líra után most illendő megpróbálkozni az egypercesekkel is.




KEDVENC ÁLLATAIM



A Párduc
Csodálatosan elegáns ragadozó. Színe fekete is lehet, mint a panzer – lovagok egyenruhája. A Párduc 75 mm-es lövegével és 85 mm-es páncélzatával méltó ellenfele volt a szövetséges tankoknak. Sajnos, mikor 1943-ban Kurszkban bevetették, számos technikai hibával rendelkezett. Ám ezeket később kijavították és az ellenség megismerte Thor pörölyét valamint Barkmann haragját...

A Tigris
A harckocsilegenda. Tüze (88 mm-es löveg) majdnem mindent megsemmisített, páncélzata (100 mm) szinte sebezhetetlené tette. Az ellenfelek babonásan rettegték, egy ilyen tank elejtése legalább olyan dicsőség volt, mint egykor a névadó nemes vadé. Minden idők igazoltan legnagyobb páncélos ásza, Michael Wittman (a Leibstandarte SS Adolf Hitler századosa) is Tigris harckocsival aratta győzelmeit (138 harckocsit és 132 ágyút lőtt ki ez a nemes lovag!). Kár, hogy olyan kevés volt belőlük (úgy a Tigrisből, mint Wittmanból).

A Királytigris
Csak meghatódással illik rá emlékezni. A Párduc és a Tigris legjobb tulajdonságait egyesítette. (88 mm löveg, 150 mm páncélzat). Azonban túl későn jelent meg a frontokon (1944 nyarán) és szereplését sem kísérte szerencse: üzemanyaghiány miatt nem tudta érvényesíteni fölényét, a magyarországi fronton pedig elsüllyedt a Sárrét mocsaraiban. Sic transit gloria mundi...




IDŐTÖLTÉS

Általában barlangomban rejtőzködöm, mely Csíkszereda Szív nevű utcájának ¾ száma alatt található. Ilyenkor fekete és arany sárkányok vigyázzák nyugalmamat és ezerszeres jaj a halandónak, ki ilyenkor megzavar! Eközben én könyveket lapozgatok, muzsikát hallgatok, esetleg irodalom csinálásával áltatom önmagam. Máskor a Tilos nevű orákulumban múlatom napjaim velem hasonszőrű elvetélt filozófusok és próféták társaságában, miközben jóféle csíki seritalt teszek gyenge fejembe bele.
Néha – néha asszonynépek hajkurászását is megpróbálom. Ám mivel ez nem lovagi tett (és sikertelen is mellesleg), borítsa jótékony homály eme dolgot. Aztán olykor vitázom és gúnyos mosolyt festek bajuszom felé, ha a halandók el – elesnek a szofizmákkal megtűzdelt területen. Még jobban esik, ha egy – egy, magát ártatlannak való egyed megőszülve és remegve rohan el asztalomtól. Ilyenkor mindig egy lélekkel több van tarsolyomban.
Mint istar, kötelességem volt kipróbálni a modern technika agyalágyúlt vívmányát, a chat-et, méghozzá közülük is azt, mely a legcsalárdabb volt; az Erdély szobát. Vallom, hogy összes tévedéseim közül ez volt a legnagyobb és a legédesebb is. Magukat csodálatosnak hazudó emberekkel futottam össze, ám kevés kivételtől eltekintve csupán porhüvelyekkel találkoztam, kiknek billentyűnyomogatáson kívül egyéb mondanivalójuk vajmi kevés vagyon. Persze, jó oldalai is voltak eme dolognak, hisz az a kevés igaz ember, kivel összefutottam megérte a sok ocsút, melyeket ki kellett rostálnom virtuális világomból. Ám a billentyűromboló idő elmúlt vala és vele mindaz, melyet levetettem magamról és „Most könyvek, nyelvek csendjében élek”
Ennyi nagyjából időtöltéseimnek a krónikája. Nincsenek királyi tettek és lobogók bennük. S épp ezért szépek.