A barackosban


Van, amin még a mai napokon is az embernek a fia megdöbben. Nem, nem fejbelövésekre, pár tonna bombára, vagy olyan ínyencségekre gondolok, hogy a hős ámerikai tengerészgyalogos megint a földdel tette egyenlővé egy afgán falut. Főleg ez utóbbi nem „ér” sok karakter pocsékolást, a drága jó felszabadítók úgymond nap – nap után megteszik ezt a kötelező lelkigyakorlatot, ami érthető is frusztrált lelküktől, hiszen mégis sértő a kőszáli sas fiainak, hogy se lopakodókkal, se kémrepülőkkel nem képesek egy szakállas – turbános had gerilláin túltenni.
Nem, a sokkal szebb, ezután következik. Bár, azért elöljáróban feltennék egy kérdést: mit szólt volna a közvélemény (ugyanis erre van alapozva az egészt Barack-os legenda), ha anno 1945-ben egy Henrich Himmler nevű úriembert Béke Nobeldíjra emeltek volna, hisz az illető is elengedett pár ezer zsidót különféle koncentrációs kényszerszabadságoló helyekről. Nem erőssen lelt volna támogatóra az ötlet, nemde? De most láss csodát, drága világ: egy legalább olyan aljas és háborút folytató világhatalom guruja az emberek közti együttműkődés ösztönzéséért (ez utóbbi szó nagyon tetszik nekem), na meg a nemzetközi diplomácia terén elért sikerekért és természetesen a közel – keleti békefolyamat újraindításáért nyerte el ezt a mindinkább inflálódó díjat. Persze, a guantanamói cserkészparadicsom attól műkődik (az nem bezárást jelent, ha egy – két résztvevőjét bizonyos csatlós orszogákba teleportálják), Afganisztában is ropognak még a fegyverek és Izrael se arról kerül a világsajtó címlapjaira, hogy kivonul Gázából.
Na de kéremszépem, újraindult a békefolyamat. Műkődnek együtt serényen (M 16-osokkal az oldalukban) a világ államai és közeleg a paradicsom, hát nem ezen kéne örülni? Nem tudom, észrevették, Usrael jelenlegi látható helytartója csupa feltételes cselekedetért kapta a plecsnit. Ösztönzött valamit, beindított egy másikat (persze, szigorúan Irgun leszármazott tanácsadója figyelő szemei alatt), de hát ez olyasmi mint a meteorológia: vagy bejön, vagy nem. (Bár azért lehet némivel pontosabb az utóbbinál: az néha bejön).
De most lesz egy új plecsnis, akihez még jobban kell dörgölőzni, ellenkező esetben olyan béke kerekedik reánk, hogy attól Isten óvjon. Hm. Lehet mégis tudnak valamit abban az elfuserált lelkű országban. Mármint a tanácsadók, persze.

A menekülő józanész

Ha jól emlékszem, valamikor a század elején írt Karinthy Frigyes ilyen címmel egy paródiát valamelyik pályatársáról. Szegény, sajna nem ebben a az „európainak” csúfolt huszonegyeddikben élt, mert akkor igazán elemében érezhette volna magát, főleg ami a politikai publicisztikát illeti. Nem mondom, ő is talált saját korában sok kipécézni valót, főleg ami hazafias ömlengéseket illeti, de – ismétlem – most röhögött volna igazán. Történ ugyanis, hogy egy pénteki napon (október másodikán pontosan) jobb dolgom nem lévén városkánk egyik napilapját kezdtem olvasgatni. Buta szokás, jól tudom, mással is el lehet ütni az üres órákat, de hát én sem vagyok tökéletes, bármennyire is szeretném azt hinni magamról. Nos, olvasgatván a fenn említett sajtóterméket (mely különösen infantilis sms oldaláról és tucathoroszkópjáról híres), egy olyan paenegricus döfte ki szememet, melyért még egy Păunescu nevű, Ceaşuscu egyik volt udvari költője is megnyalta volna összes ujját. Hogy ki követte el a cikket (ha ugyan annak nevezhető), az most maradjon a jótékony homályban, ugyanis az illető sajtómunkás messze nem érdemli meg, hogy nevét említsem, de az az alpári ülepnyaló hozsannázás, melyet elkövetett, már megér egy pár szót.
Városkánk mélyen tisztelt polgármestere, ugyanis egy napon, más teendője nem lévén, úgy döntött, hogy felszólalást követ el Budapest jobb napokat is megért országházának felsőházában. Persze, nem ilyen simán, ahogy azt én most leírom, hanem székelyruhásan, jólmegmondósan és persze kellően diplomatikusan is, hogy azért olyan nagyon sok kellemetlenséget ne lődőzzön Magyarország politikusaira, mert ugye ki tudja, és, mert ugye, nem illik. Nos, ebben még – talán – semmi kivetnivalót nem talál az ember fia (leszámítva persze azt a tényt, hogy inkább itthon tegye a dolgát), de ahogyan az az egyszeri sajtómunkás betudósított nekünk a polgármester megaszondásáról, hát, az finoman mondva, nem semmi. Már maga a cím (Egy székely Pesten) hallatán is azt gondolná az olvasó, hogy Gáll Sándor feltámadt és honvédjaival úgy döntött, szétvág a bűnös városban, vagy legalább leráncigálja a pultipusról a sok hazaárulót, de meggondolván magát csak atyain megfedte őket és felhozta a „'zegységben a zerő” örökérvényű Rmdsz mantrát. Azonban az, ahogyan felhozta (legalábbis a cikkíró szerint), az valami fenomenális. „Makulátlan fehérségű buggyos székely ingben”, „nem köntörfalaz, és nem is vár kitörő tapsot, egyszerűen rámutat” – mire is? – a „zegységre” az esszefogásra, arra, hogy ne „éleslátásunkat (ammegmi – kérdezni az egyszerű székely, aki nem megy fel Pestre) ne könnycseppel tompítsuk”, a kutyafáját ennek a beste világnak és legyenek testvérek esment, no!
Komolyan mondom, mikor előszőr néztem át az irományt, paródiára gondoltam. De ismervén a cikkíró kvalitásait, kénytelen voltam elvetni ezt a gondolatot. Nem, kérem itt egy halálkomoly „állásfoglalással” nézünk szembe. Bátor ember az illető, nem kritizál gyáván, hanem hősiesen védi megválasztotja (vélt) erényeit. Na, ettől gyulad ki a papir és néz sárguló irigységgel a cikk elején említett udvari költő, hisz ekkora dícséretet tán még ő maga is csak ünnepon tudott kiizzadni magából. Ami persze esetében érthető, hisz neki az udvari státus már megvolt. Gyanítom, hogy a csíki hozsannázó esetében ez még nincs meg, ezért pedig talpalni, illetve nyelvelni kell szaporán és akkor meglesz az áhított hoppmesteri állás. Vagyis a szóvivőjé.