Józanész el is vissza nem

Már annyiszor megesküdtem, hogy nem, de aztán mégis...na szóval (hogy legyek én is trendi, a fenébe), valamelyik rossz pillanatomban rákattintottam a Transindex (hogy mikor fogják ezt a portált átnevezni az illőbb Francindexre, nem tudom) nevű összagymenésre, hogy lássam, mivel okosítják jelenleg a fiatalkorú nagyérdeműt. Mondom, már sokszor megesküdtem, hogy nem fogok ekkora baromságot elkövetni, lévén, hogy elég sok van a nevezett lap róvásán, kezdve Tomcat nevének odahamísításával egy aláírásgyűjtő listára, folytatva a sok nyegle, magyartalan „modern” megfogalmazásokon át egészen a különféle agyament barlangblogokig. Nem mondom, biztos vannak, akiket elbájólnak az ilyen „trendiségek”, de jómagam a hányinger és az unalom kettőse között leledzek, mikor korunk megmondóembereinek szokásos színvonaltalanságait olvasom. Főleg ezek az agyfüttyentések képesek arra, hogy kicsapják a biztosítékot, pláne, ha olyasvalaminek vannak beállítva, amit régen szakdolgozatnak neveztek. Szóval, visszatérve mondandómhoz, rákattintok a fenn nevezett kloá...oldalra és a következő, mesteri szakdolgozat szökken béfelé a szemembe: A székely szinglik és a magyar média. Nem vicc, hölgyeim és uraim, az elkövető homunkula (neve maradjon a jótékony homályban) szakdolgozatot ír egy olyan valamiről, melyért egy jóravaló múltban kedélyesen nyakon csapták volna. Arról, hogy miért kell egy szakdolgozatban idegen szavakat használni, már nem is beszélek. Hogy most milyen egy „szingli” (brrr...) azt természetesen nem tudjuk meg, mivel jó libertinista módon (hiszen tévés riporter a lelkem) főként az előítéletek kerülnek napvilágra, hogy milyen mocsok a székely, nem tiszteli a független nőket, még mindig „a medve nem játék, az asszony nem ember” mondókánál tart (ajánlom a szakdolgozat elkövetőjének, hogy ásson egy kicsit mélyebbre az „asszony”szót illetően és meglepő dolgokra fog rábukkani, mely még az ő szingli-feminin lelkét is megnyugtatja), meghát milyen kényelmetlen az a terhesség (ez igaz: a terhesség kényelmetlen. Az áldott állapot már nem az.), bezzeg milyen jó egyedül lenni, több a zsózsó, sötöbö. Az is megér egy misét, hogy jelen tudóskánknak eredetileg a médiához kapcsolódó területről kellett vón’ írnia, de „arról a területről nem volt ötletem” – vallja korunk Pulitzer reménysége. Hát igen, egy riporter arról híres, hogy nincs ötlete a médiáról. Persze, van egy kicsi dafke álláspont is a cikkentyűben, hogy aszongya, az ötvenes profeszorok mosolyogtak a témán (szerintem inkább herótjuk volt), de persze a hiperlázadó ezzel nem törődvén megírta – és most jön a netene! – sőt még egy novellapályázatra is beküldte a szakdolgozatát. No persze, nem csak csupán a nyers dolgozatot, hanem annak alapján írt egy valamit, ami még különdíjat is nyert!
Megvallom, kíváncsiságom legyűrte – ismét – egészséges undoromat és megtekintettem a szóban forgó elkövetést is. Férfiasan be kell vallanom, hogy az írásban van valami, csakhogy ahogy az egyszeri kritikus mondta vala, én sem tudom eldönteni, hogy mi mozog a szerzőben: kukac, vagy tehetség. Érdekes, hogy nemcsak a szingliség paneagricusa van a nyertes (oppardon: különdíjas) műben, hanem a metélt fütyi előnyei (szigorúan tapasztalati alapon – őmaga írja), enyhe írónia a hormonkezelt csirkemellről és egyébb ilyen magasröptű gondolat, melyekről nekem, a földhözragadt mucsainak még lövése nincs.
Egy szó mint száz: akár szak, akár dolgozat, akár novella, a betűk nem azért valók, hogy unalmunkban egymás mellé pakoljuk, ejszen csak kijön valami alapon. Persze, ha valaki ezt akarja tenni, lelke rajta. Ha szingli, akkor pedig egyesen kötelező az ilyesmi. De akkor se ártana olvasgatni valamit. Erotikus irodalmat is akár, kezdve Aretinoval, folytatva Janus Pannoniussal és zárva (neeem, neeem Bolgár Györgyel, hanem) Pauline Réage-al vagy Lautrémont-tal. Vagy tanulmányozni ama gyönyörű képet, melyet cikkem elejére fabrikáltam. Hogy tudjuk ki röhög ki.