Für Alle Fälle

Habsburg Károly főherceg, Schweidel, Maderspach, Westhoff von Echthausen, Mackensen, Leineng – Westenburg, Gille – folytassam? Értelmetlen, hisz a nevek jó része semmitmondó. Ismeretlen. Elfeledett. Annyit vehet észre róluk a nyelvekben egy kicsit jártas ember, hogy valahogyan egy népből származnak. Na és akkor mi? Semmi drága feleim, semmi az ég adta világon. Azaz...egy valami talán. Egy csepp. Egy kicsi. Annyi, hogy valami közük volt a magyarsághoz. S csodák csodája, ez a köz valami olyasmi, hogy mellette is harcoltak. Ja, igen valami Schweidel – kapja fel most fejét a márcziustizötös magyar, mintha ott lett volna egy Arad nevű helyen, de hát ez természetes, mert magyar, ugyi? Ugyinak ugyi, csak éppen ott hibádzik, hogy nevezett úriember csak tolmács útján beszélt azokkal akikért harcolt. Na jó, hát egy, de a többi – lehetne rákérdezni. Ki a fene az a Károly? Átkozott Habsburg, kiket illik elátkozni könnybelábadt Rákóczy és Kossuth ünnepeken? Átkozott lehet, hogy az, de illető állította meg a fenevad Jourdant és a rettenetes Francia Forradalmat (melyet egyes ultralibsi és vadbal állatok a mai napig sem állanak „Nagynak” nevezni. Bár igaz. Nagy volt. Nagy a butaságban). Oké, hát kettő. De a többi? Maderspach, Mackensen, Westhoff, ki a rák őkegyelmék? Hiszen nem erőst szónokol róluk a történelemkönyv. Fura németek, ez igaz. Sőt, helyesbítek, nagyon is furák, mert mindannyiuk rokonszevvel harcolt a gonosz és undorító, meg még tessék jelzők tenni, germánok oldalán Hunniáért. A sorban első helyen nevű illető, egy Ferenc nevű nem átallott hű osztrák lévén Kossuth mellett fegyverbe szállni, kései unokája a Westhoff nevűvel meg gerillacssapatokat szervezett 1918-ban a délerdélyi Vulkánban a román hordák ellen, Leinengen szintén derengős név kéne, hogy legyen, hisz ő is (a legendák szerint) sörözött ama 13-al, Mackensen pedig 1916-ban vette ki a részét a honvédelemben. Valami aprócska Keleti Kárpátok védelmével, ha jól emlékszem. Aztán egy csűrhét felkergetett Jászvásárhelyig, aholis kijelölte lakhelyüket, őmaga meg okkupálta Bukareschtet.

Na de minek ezek a nevek? Hisz oké, hogy mellettünk harcoltak, de minek vesztegetni szót erre? Van nekünk magyar bánat, sírva vígadás épp elég, ünnepnapokon megtetőzve ezt Székely Himnusszal, nemde? Dehogynem, drága feleim szép magyar vitézek, van elég. Tán még túl sok, ejsze. Amiért kibuggyant belőlem mindez, az Kis- magyarország Sólyom nevű ideiglenes helytartója cselekedete miatt történt. Pontosabban egy idióta, szörnyű és talán meg sem történt esemény átgondolását tiltó cselekedete miatt. Amit vígan, örömködve szavaztak jobb és balfélen egyaránt. Hogy hollokauszt csak egy van és...az ő prófétája. (A pontok helyére tessenek bárkit odaképzelni, nem fűlik fogam sajtóperekhez.) De 13 millió német kitelepítése Magyarországból, Csehszloviákból, Lengyelországból az smafu, ugyebár?
Smafu biza. Szóra sem érdemes. Kommunizmus áldozatai is smafu, meg a többi. A Gáza nevű helyen is csak kedélyes mászkálás van, ez utóbbit el is felejtettem. Hiába, felejt az ember, ha nem sajátjai vannak bajban.
S akkor miért is dühöngtem egy jó nagyot? Azért, mert az írás elején felsorolt nevek közül dédapám is ott található. Az ő agyvelejét is kiloccsantották Dum – Dum golyóval „véletlenűl” a hős román csapatok, mikor bányaigazgatóként munkába ment. Igaz, Karl Weshoff von Echthausen vulkáni elhantolásakor egy ezred megszálló katona is ott volt rendet biztósítandó. Mármint az ő rendüket. Az rendetlenségüket.
Úgyhogy engem megint megsértettek. Nem előszőr, ezért inkább legyintem kellene, hisz történt már ilyen. De nem egy állameknöktől. Egy magát magyarnak tartó állam elnökétől.